Temple on the semicircular pilgrimage route (panchakoshi yatra) of Varanasi near the Kashi Vishwanath temple (photo by the author, 2019)
Those who are familiar with Varanasi may share with me the eternal feeling of this city which seemed never change. When I visited this sacred city seven years ago it was exactly the same as it had been at the time of my first visit in 1986. However, if you visit the City of Light nowadays, you will witness massive changes.
On the way from Manikarnika Ghat to Kashi Vishwanath temple (photos by the author, 2019)
If you proceed from Manikarnika Ghat towards the Kashi Vishwanath Temple, the old residential houses on the left side of the narrow alley abruptly disappear at one point and give way to a high corrugated metal sheet fence barring any view on the left, except for a few temple towers and pillared halls (mandapas) rising above the fence and overlooking the alley. Bundles of electric wires hang in knots on the walls of houses and above the street and somehow one has the strange impression of a huge construction site. Walking there I was overcome by an inexplicable uneasiness although nothing of construction could actually be seen.
Remaining temples on the way from Manikarnika Ghat to Kashi Vishwanath temple (photos by the author, 2019)
And then you reach a landing point where you can enter the ground behind the metal fence and the sight of the area behind the fence suddenly opens up. It’s a heartbreaking moment. A huge tract of the city, one of its oldest parts, completely disappeared. The old houses, some of them dilapidated as they were, the small shops, winding alleys are all gone. Some 160 houses have been demolished, even the debris has already been removed for the most part. It is only the barren ground straight down to the Ganga river, opening up like a huge wound cut into the body of this age-old sacred city.
Demolished part of the old city (photo by the author, 2019)
Varanasi, the sacred city of Shiva, the center and symbol of Hindu culture had uninterruptedly developed from time immemorial until about one year ago. One of the most ancient and continuously inhabited cities in the world, Varanasi – or Kashi, as it is called in ancient scriptures -, built on the banks of the holy Ganga river where it takes a turn towards the north, the city has ever been a major pilgrimage centre attracting millions of pilgrims from every nook and corner of the Indian subcontinent. It is believed that taking a bath here in the river will wash away all sins and dying here will guarantee a straight way to heaven.
Manikarnika Ghat (photo by the author, 2019)
Urban development started here around the eighth century BCE. The city grew as the urban tissue gradually spread over the woodlands separating the holy shrines and springs (tirthas) and holy groves and forests once scattered in the huge tracts of land where Varanasi is located today. The Islamic conquest in the medieval period caused much damage to the city but, as there was no battlefield in India during the first and second world wars, its cities escaped the devastating effect of modern warfare so fatal to many European cities. That is how Kashi (Banaras, Varanasi) survived immortal and eternal.
Pilgrims taking bath in the river Ganges at Dashashwamedh Ghat at dawn (photos by the author, 2019)
The story behind the demolishment of this par of the city is the Kashi Vishwanath Corridor project or, as it is more recently called, the Kashi Vishwanath Dam. It was the dream of Narendra Modi, prime minister of India who has his constituency here, to reopen the once free access from the river Ganges to the Kashi Vishwanath Temple. Among the many thousands of temples in the city, Kashi Vishwanath is the most sacred where Shiva is venerated as lord of the universe. Until recently it stood in a built-in area as a result of the encroachment of residential buildings on the temple. Crumbling basic infrastructure, the movement of millions of pilgrims in a year, law standards or complete lack of pilgrims facilities in the surroundings, lack of medical care are among the reasons that led to the ongoing ambitious demolition and construction project called the Kashi Vishwanath Dam.
Early morning activities on the way to the Kashi Vishwanath temple (photos by the author, 2019)
So the arguments are there but the conclusion is less obvious. Is it really necessary to demolish one of the oldest parts of the city to tackle those pressing problems mentioned above? If yes, how does this project address those issues at a socially significant level? Shall we accept that there is no other way of improving basic infrastructure than pulling down the old city? Further, in our heritage approach at least, the restoration of some previous stage of development is strongly objected as it is always debatable what we should regard as “original”. And even if it could be decided with a relatively high degree of certainty, it would not justify demolishing what has since evolved. Due to the massive intervention in the urban tissue, the construction of new buildings and urban spaces, Varanasi may once and for all lose the chance of being nominated for the UNESCO heritage city title. Which, to my regret, does not seem to be the goal here.
Átkelés a Lilandzsan folyón. Cshath púdzsá fesztivál, Bódh Gajá. A szerző felvétele (2019)
Az idén kárttika hónap fehér felének hatodik napján éppen Bódh Gajában időztem, s így abban a szerencsében volt részem, hogy jelen lehettem Szúrja ünnepén.
Na jó, elismerem, ez így kissé habókosan hangzik, elkél egy kis magyarázat. Kárttika a hindu holdnaptár hetedik hónapja, október-novemberre esik. A holdhónapokat ugyanez a naptár fekete és fehér, azaz sötét és fényes félhónapra osztja, ami a fogyó-, illetve a növekvő hold két-két hetét jelenti. A fehér félhónap (sukla paksa) hatodik napján – azaz az újhold utáni hatodik napon – rendezik meg a Nap fesztiválját. A cshath púdzsá jelentése pontosan ez: “hatodik napi szertartás”. Ez egyben a dívalí, a fény születésének ünnepe utáni hatodik nap Indiában. Nem véletlenül, hiszen Szúrja a hindu vallás napistene, minden földi élet, jólét és termékenység ura. Bódh Gajá pedig – nos, ez ugyanaz a Bódh Gajá, amelyet a buddhizmus szent helyeként, a Buddha megvilágosodásának helyszíneként ismerünk.
Érkezés a folyóhoz a Napisten ünnepén Bódh Gajában. A szerző felvétele (2019)
És milyen érdekes, bár kétségkívül nem véletlen, hogy a Napisten kultuszának erős helyi gyökereit jelző cshathpúdzsá éppen erről a vidékről, a buddhizmus szent földjéről ered. Ez a régi Magadha, hatalmas államok és még hatalmasabb vallások bölcsője. Ma Bihár és Dzsarkhand állam foglalja magába ez a vidéket, amely – nem mellesleg – termékeny rizsföldjeivel már az ókorban az indiai kultúra fejlődésének anyagi hátterét szolgáltatta. Melyik volt előbb, a Buddha tanítása vagy a napkultusz? Valószínűleg az utóbbi, hiszen a Napot már a Rigvéda himnuszai is vallási tisztelettel övezik.
Rituális fürdő és szelfi tájm a Napisten fesztiválján Bódh Gajában. A szerző felvétele (2019)
A cshath púdzsá tipikusan a lokalitáshoz kötődő fesztivál, népi ünnep. Bódh Gajába 5-10 kilométeres körzetből érkeznek a hívők a Lilandzsan (vagy Falgu) folyó partjára. (Zárójelben jegyzem meg, ez a folyó Nérandzsara néven a Buddha élettörténetéből is ismert, feltartott kezeivel ennek a pusztító áradását csillapította le a megvilágosodott Mester.) Más napünnepektől eltérően a cshath púdzsá során a lenyugvó és a felkelő napnak is áldoznak. A nők legszebb ruhájukban érkeznek, a férfiak bambuszfonatú tálcákon, hatalmas bugyrokban hozzák a fejükön az áldozati ajándékokat: gyümülcsöket, füstölőt, mécseseket és speciálisan erre az ünnepre készülő süteményt. Megint mások cukornádnyalábokkal a vállukon egyensúlyoznak. A Bódh Gajánál hatalmas, nagyrészt kiszáradt mederben több ágra szakadva kanyargó Lilajan folyó partjára napnyugtakor sereglenek a hívők ezrei. A sekély part menti vízen átgázolva a közeli keskeny szigetet veszik célba. Mi biztosan sajnálnánk összevizezni az ünneplő ruhánkat, de ők éppen ellenkezőleg, ezzel is kimutatják tiszteletüket és hálájukat az életadó Nap istenének. Mindenki hálát ad ilyenkor az életért, a föld terméséért. A nők termékenységért, gyermekáldásért, a családjuk jólétéért és boldogulásáért is fohászkodnak. Idősebbek és fiatalabbak, öregek és gyerekek kelnek át a vízen, ki-ki botladozva vagy vidáman gázolva, nevetgélve, szelfizve. Elhelyezik áldozati ajándékaikat, meggyújtják a mécseseket és a füstölőket, elmondják az ilyenkor szokásos imákat, majd újra vállukra veszik az áldozati ajándékokat és elindulnak visszafelé. Másnap napfelkeltekor ugyanúgy, ugyanazon a helyen megismétlik ugyanazt a szertartást.
Áldozati ajándékok a Napistennek. A szerző felvétele (2019)
Bihárban a cshath púdzsá háromnapos ünnep, amelyet sokan a régi szövegek előírásait követve fogadalommal, különleges felajánlással is megszentelnek. A Szkanda Purána szerint a hívő az első napon – kárttika fényes felének 4. napján – már csak egyszer fogyaszthat sóval készült főtt ételt. A hatodik napon szigorú böjt következik, amikor a böjtölő vizet sem ihat. Ez 36 óráig tart és a napfelkeltekor bemutatott szertartással végződik. Egy másfajta fogadalom szerint egyesek folyamatos leborulásokkal teszik meg a folyóhoz vezető utat. Sokszor egész családok tesznek fogadalmat, vagy csak a család nőtagjai, és a többi családtag támogatja őket. A böjtölő nők és férfiak erre a célra szolgáló vékony szárit, illetve ágyékkötőt viselnek. Alsóruha nincs rajtuk, az idősebb nőkön csólí sem. Megmerülnek a folyóban, fejükre vizet locsolnak – ebben a családtagok is segédkeznek. A tehetősebbek bráhmin pap vezetésével végzik el a bonyolult “szürkületi szertartást” (szandhjá arghja, azaz napnyugtakor vagy napkeltekor bemutatott vízáldozat), majd ennek tanúságául skarlátvörös jelet kapnak az arcukra, amely az orruk hegyétől a hajuk vonaláig húzódik.
Áldozó család a folyóban. Cshath púdzsá, Bódh Gajá. A szerző felvétele (2019)
Napkelte után vége a böjtnek, a családok hazatérnek. Azok a családok, akik böjtöltek és áldozatot mutattak be, ünnepi étkezést rendeznek, amelyre meghívják a rokonokat, barátokat. A felajánlott és megszentelt ételajándékokat is elfogyasztják. A bráhmin papok ilyenkor reggel látogatnak el a házakhoz, mantrákat recitálnak a család jóléte érdekében és beszedik az ezért járó adományokat (tkp. díjakat).
A cshath púdzsá különösen Észak-Indiában örvend nagy népszerűségnek, ahol százezrek tartják. Uttar Pradésben és Nepál egyes részein is elterjedt, valójában mindenhol, ahová a biháriak magukkal vitték, még a diaszpórában is.
Szerző: Renner Zsuzsanna
Áldozók a Napisten ünnepén. A szerző felvételei (2019) Asszonyok a Napisten ünnepén Bódh Gajában. A szerző felvétele (2019)
Mysore mahárádzsája ékszerdíszben. V&A Images, Victoria&Albert Museum, London
Az indiai brit gyarmatbirodalom – a Brit Rádzs (=uralom) – a 19. század közepére alakult ki végleges formájában; az angolok ekkorra vették birtokba a szubkontinens egészét, s érezhették immár maradéktalanul „a korona legszebb gyémántjának”. Az indiai brit birtokok azonban valójában két teljesen elkülönülő részből álltak: Brit Indiából és a fejedelmek Indiájából. Az előbbi, amely Indiának mintegy kétharmad részét tette ki, közvetlen angol fennhatóság alatt állt, tizenhárom területi egysége élén angol kormányzókkal, akik az alkirályi címet viselő főkormányzónak voltak alárendelve.
A „fejedelmek Indiája” több száz kisebb-nagyobb fejedelemségből tevődött össze, melyeket a britek nem annektáltak. 1947-ben, amikor India elnyerte függetlenségét, hivatalosan 565 ilyen fejedelemség létezett. Ezek legtöbbje jelentéktelenül kicsi, inkább nemzetségi ősbirtoknak nevezhető, semmint államnak. Csupán 21 fejedelemségnek volt valódi kormánya, és közülük is csupán három mondhatott magáénak valóban jelentős területet: Májszúr (Mysore), Hajderábád (Hyderabad) és Kásmír (Kashmir). A legnagyobb állam a Magyarország méretű, 13 millió lakosú Hajderábád, melynek uralkodója, a nizám -„a haiderábádi nizám magasztos őfensége” – a 30-as években hétmillió font sterling bevallott évi jövedelemmel rendelkezett.
A Brit Rádzs: Brit-India (piros) és a Fejedelmek Indiája (sárga)
A fejedelemségek – vagy ahogy az angolok nevezték, a bennszülött államok – mindegyikét valamilyen hűbérszerűnek nevezhető viszony fűzte Angliához. Ez korántsem volt egységes, hiszen az angol kormányzat egyenként kötött szerződést a fejedelmekkel, s e szerződések konkrét tartalma attól függött, hogy az adott fejedelemnek milyen alapon sikerült egyezkednie a brit főhatalommal. Egyiknek több önállóságot hagytak meg, másoknak kevesebbet. Némelyikük önálló hadsereget is tarthatott, természetesen azzal a feltétellel, hogy háború esetén azt Anglia rendelkezésére bocsátja.
A különbségek ellenére mindegyik fejedelemség Anglia alárendeltje volt, adót fizetnie tehát mindegyiknek kellett, és a legnagyobbak önállósága is a belügyekre korlátozódott, a külügyek intézése a britekre tartozott. Az adó pontos behajtásáról a fejedelem mellé rendelt angol rezidens gondoskodott, aki rendszerint a fejedelmi palota közelében, az angolok építette kisebb
Akbar sáh fogadja a brit rezidenst. Miniatúra festmény, kb. 1810. 45 cm x 39,7 cm. The San Diego Museum of Art
palotában vett szállást. Ő gondoskodott arról is, hogy a fejedelem az államával kötött szerződés értelmében uralkodjék. Ennek ellenére a fejedelmek nem lázadoztak a brit uralom ellen, éppen ellenkezőleg, örökletes hatalmuk biztosítékát látták benne. Az indiai függetlenségi mozgalom Brit-India területéről indult ki, és jobbára arra is korlátozódott. A fejedelmek – rádzsák, mahárádzsák, maháránák, navábok – közül sokan ősi birtokaikból mesés jövedelmeket húztak, s ezt semmiképpen sem kívánták kockára tenni az újonnan felsejlő demokratikus India kedvéért.
A fejedelmek gazdagsága messze földön híres volt, fényűzésükről, extravagáns életvitelükről, udvaruk pompájáról legendák keringtek a messzi nyugaton is. A legnagyobb
Az udaipuri mahárána palotája, 1928. Forrás: Pinterest
mahárádzsák hatalmas erődpalotákban laktak, ahol a fejedelmi családot szolgák százai, a fejedelmi élethez szükséges javak és felszerelések sokasága szolgálta. A rendszerint hegyoldalba épült palotákat belső udvarok, szökőkutas tetőkertek, zegzugos folyosók, keskeny lépcsők, átjárók, hordszékek közlekedésére szolgáló rámpák tették labirintusszerűen áttekinthetetlenné. A kisebb-nagyobb oszlopcsarnokokat, a márványborítású és mozaikokkal díszített termeket dús drapériák és szőnyegek varázsolták lakályossá a hideg évszakban, a rekkenő nyárban pedig áttört ellenzők, illatos füvekből font, vízzel permetezett szőnyegek rekesztették ki a forróságot.
A kocsiszínekben a gyalog- és lovashintók, az elefánthátra szerelhető utazóalkalmatosságok mellett a legújabb európai limuzinok sorakoztak. A fejedelmek ugyanis a Nyugat kínálta luxust is magukévá tették, s palotáikat velencei csillárokkal, európai festményekkel díszítették, európai bútorokkal rendezték be, sőt palotáikat nemritkán a legújabb nyugati építészeti irányzatok szerint építtették. Az erődpaloták mellett számos uralkodó nyári rezidenciával és városi palotával is büszkélkedett.
Jaipur, Karauli, Nabha, Kuch Behar, Murshidabad, Jodhpur és Tipperah (Tripura) mahárádzsája
A fejedelmek Indiája ma már jórészt csak emlék, nosztalgia, hiszen 1947-ben, India függetlenségének elnyerésével és az indiai köztársaság létrejöttével a fejedelmek elveszítették címeiket, kiváltságaikat, s egykori birtokaik és vagyonuk legnagyobb részét. A fejedelemségek választhattak, hogy Indiához vagy Pakisztánhoz kívánnak-e csatlakozni, és a betagozódás a legtöbb esetben békésen végbement. Az önállóság megtartásának reményében ellenálló fejedelemségeket India a későbbiek során megszállta, pl. Hajderábádot és Bilaszpurt 1948-ban, Bhopált 1949-ben. A függetlenségét legtovább megtartó Szikkimet 1975-ben csatolták Indiához egy referendumot követően, amelynek során a szikkimiek túlnyomó többsége a csatlakozásra szavazott.
A díszlövések kiváltsága: “Salute States of India”
Birodalmi darbár, Delhi, 1911.
A díszlövésekhez való jog fontos kiváltság volt a Brit Indiában, mert nemcsak a fejedelemségek egymáshoz viszonyított st
átusát fejezte ki, hanem az adott állam politikai hatalmát és a britekhez való viszonyát is. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az illető uralkodót a fővárosba (Calcuttába, majd később Delhibe) érkezésekor üdvözlésképpen
Delhi darbár 1903, Rewa mahárádzsája
megillette bizonyos számú ágyúlövés, melyet eredetileg a Királyi Haditengerészet hajóiról adtak le, majd később a szárazföldön is bevezettek. Az indiai fejedelmek által elérhető legtöbb ágyúlövés 21 volt, ami mindössze három uralkodónak, a hajderábádi nizámnak, valamint Baroda és Májszúr mahárádzsájának járt. (A brit uralkodót, aki 1948-ig India császárja volt, 101 ágyúlövés illette, az alkirályt 31.) Különösen nagy jelentősége volt ennek az 1911 decemberében Delhiben megrendezett koronázási ünnepségen (darbáron), ahol V. György és az odasereglő indiai fejedelmek tiszteletére egész nap szinte megállás szóltak az ágyúk, s emiatt állítólag sokan maradandó halláskárosodást szenvedtek…
V. György brit uralkodó, India császára és felesége, Tecki Mária az 1911-es delhi birodalmi darbáron
A britek ezen túlmenően is mesterien bántak a címek és a szimbolikus értékű kiváltságok adományozásával. Fennhatóságuk alatt a fejedelmi címek minimum megduplázódtak, a királyokból nagykirályok, a rádzsákból mahárádzsák lettek, és némelyik uralkodó titulusa több sor terjedelműre dagadt. A fejedelmi címerek odaítélése is a britek találmánya volt – a több száz uralkodónak változatos címerpajzsok készültek a heraldika teljes eszköztárát latba vetve oroszlánokkal, sasokkal, kardokkal és szalagokkal – csak egy dolog nem kerülhetett egyetlen indiai uralkodó címerére sem, a korona – ez ugyanis csakis és kizárólag India teljhatalmú urát, a brit uralkodót illette meg.
Hajderábád nizámja
Bhupinder Singh, Patiala mahárádzsája
Gangadhara Rao, Mudhol mahárádzsája
Hajderábád nizámja még egyszer
Jadavindra Singh, Patiala mahárádzsája, Bhupinder Singh fia
Mahárádzsa fotója a San Francisco-i Asian Art Museum gyűjteményéből
Udaipur maháránája (forrás: Tasweerjournal)
Sajjam Singh Bahadur, a brit indiai hadsereg dandártábornoka, Ratlam állam első mahárádzsája
Az észak-indiai Váránaszíban (másképpen Benáresz vagy Banárasz) készítik kézi szövőszéken körülbelül a 17. század óta. A Mughalok (magyar szóhasználatban olykor Mogulok) honosították meg, akik a nemesfémekkel szőtt brokátok dúsgazdag fogyasztói voltak, s uralkodói műhelyeikben szövették a pazar kelméket férfi és női viselet céljára egyaránt. A Mughal birodalom csillagának leáldozása óta főként szárik kerülnek ki a brokátszövő mesterek keze alól. A nehéz selyemszövetet ezüst- és aranyszálakkal átszőve alakulnak ki a brokát kissé kidomborodó
Benáreszi brokátszári részlete (forrás: internet)
motívumai. A pompázatos minta a szári vállon szétterülő részén éri el drámai csúcspontját, amelyet a kifinomult rajzolat, a káprázatos színek és fényűző ezüst- vagy aranyszövés összjátéka hoz létre. A valódi benáreszi selyembrokát szári fogalom, minden indiai nő álma, az előkelő esküvők fényét emelő ünnepi viselet.
2. Kásmír kendő
Kásmír kendő, melyre Srinagar térképét hímezték, 1870 körül. Victoria and Albert Museum, London
Az eredeti kásmíri vállkendőt részben vagy teljes egészében kecskegyapjúból szőtték (a kecskegyapjú perzsa neve pasm, innen a pasmina elnevezés). Első említése a 16. századból származik. Házikecske és vadkecske gyapját is használták, de az utóbbi minősége – és persze ára – messze felülmúlta az előzőét. A kásmíri völgyet övező himalájai hegyek között élő vadkecske vedléskor a kiszáradt bokrokon vakargatja az állát, és így az ágakon fennakadnak az álla alatti szőrök, ami a kecske szőrzetének legfinomabb, legpuhább része. Ezt szedegetik össze a kásmíriak, és szövik belőle a legjobb minőségű pasmina gyapjút. Ára csillagászati, nem véletlen, hogy a kásmír kendő mindig luxuscikk volt.
Pasmina kásmír kendő (forrás: internet)
Kasmír kendő bordűrjének részlete, 18. század. Chhatrapati Shivaji Maharaj Vastu Sangrahalaya (korábban Prince of Wales Museum), Mumbai. Fotó: P. Chandra
Eleinte egyszínű alapon nagy virágcsokrok, vázák, tobozok díszítették, a teljes felületet beborító szövevényes minta a 19. századra alakult ki. Ekkorra ugyanis a kásmír kendő Európában is divatba jött, s minthogy ez a divat egy évszázadon keresztül tartotta magát, a külföldi kereskedők az európai ízlésnek megfelelőbb mintákat rendelték Kásmírban, amelyek így meg is honosodtak ott. De lassan átalakult a készítés technikája is, mert a nagy kereslet miatt a szövést fokozatosan felváltotta a gyorsabban elkészíthető hímzés. De ez sem volt elég, már a 18. század végétől Angliában, majd Franciaországban is utánozni kezdték a kásmír kendőket. 1870-től pedig a Jacquard-szövőszék használatával a gépesített gyártás végleg megpecsételte az eredeti kásmír kendő sorsát, mert minden piacot ez a jóval olcsóbb gépi változat árasztott el. Annyira, hogy a kásmír kendő legismertebb mintája, a bókoló bokor vagy életfa (buta vagy boteh) „paisley” néven vált ismertté az azonos nevű nyugat-skóciai város, az európai utánzatú kásmír kendő készítésének egyik legfontosabb nyugati központja után. Az eredeti sálak készítése lehanyatlott, manapság hímzett változatai készülnek.
3. Patóla
Gudzsaráti szertartási szári (patóla). Google Art Project
A világ leghíresebb textíliáinak egyike. Kettős ikattechnikával készül selyemszálból, kézi szövéssel. A patóla szövőszék egyszerű, de a szálak szövés előtti előkészítése annál bonyolultabb. Az ikatolás ugyanis azt jelenti, hogy a szálakat szövés előtt megfestik a mintának megfelelően (nem pedig a kész szövet festésével nyerik a mintát, mint a textíliák nagy többségénél). Kettős ikat esetében mind a lánc-, mind a vetülékszálakat, azaz a hosszanti és a keresztirányú szálak festése hozzátartozik a szövéselőkészítéshez. Ehhez pontosan előre le kell számolni a festetlen szálakat a leendő mintának megfelelően, és a mintában azonos helyet elfoglalókat külön-külön, csomóba kötve megfesteni. Minden szálcsomót annyi festési műveletnek vetnek alá, ahány szín megjelenik majd rajta. Az éppen nem festendő részeket elkötözik, azaz nem engedik, hogy az adott szín érje. Amikor a megfestett láncfonalakat a megfelelő sorrendben felvetik a kereten, már kirajzolódik a minta. A vetülékszálakat – szintén a megfelelő sorrendben – orsóra gombolyítják. El lehet képzelni, milyen hajszálpontos munkára van szükség ahhoz, hogy az előre megfestett keresztirányú szálak a megfelelő pontokon találkozzanak a láncfonalakkal. A minta körvonalai a technikából adódóan olykor jellegzetesen elmosódottak, olyan, mintha a színek kissé megfutottak volna. De tűéles mintarajzú kettős ikat patóla is létezik.
A szövőmester fémtűvel igazítja a szálakat (forrás: internet)
Túlnyomó többségében szárik készülnek patólatechnikával. Központja a nyugat-indiai Gudzsarát, de mára majdhogynem teljesen kiveszett ez az ipar. A patóla viselése mindig a gazdagok kiváltsága volt. Egykor a hindu, muzulmán és dzsaina közösségek tehetős tagjai egyaránt szívesen hordták, és mindegyik vallási közösségnek megvoltak a jellegzetes motívumai. A 16. században luxus exportcikként szállították a patólát Malájziába és az indonéz szigetekre, ahol rituális és udvari viselet volt.
4. Phulkari
Hagyományos vörös phulkari (forrás: internet)
Sodratlan selyemfonallal hímzik a Pandzsábban és Észak-Harjánában. A phulkari jelentése: „virágcsináló”, mert mintáinak többsége különféle virágos-madaras kerteket (bágh) idéz. A kert ábrázolása elvont, geometrikus. A hímzés alapja többnyire téglavörös, de alig látszik ki az egész felszínt kitöltő, lapos öltéssel sűrűn televarrt minta közeiben.
Phulkari “kauri bagh” (kauri, azaz kagylóhéj kert) mintával (forrás: internet)
Elsősorban arany, sárga, fehér, narancs és vörös színeket alkalmaznak. A mintájáról szintén „bágh”-nak nevezett stóla, melyet szertartási alkalmakra készítettek, tetőtől talpig beborította viselőjét. Harjánában a természeti motívumok ábrázolását részesítették előnyben a geometrikus motívumokkal szemben, ezeket fejkendők díszítésére használták. A hímzés minden esetben az anyag visszájáról, szálszámlálással történik. A 20. század közepe táján gyakorlatilag megszűnt a phulkari készítése, bár a pandzsábi Patialában és Cshandigarhban kísérleteznek az újjáélesztésével.
5. Szudzsáni (sujani)
Sujani (forrás: internet)
A népi hímzések közé tartozik. Eredetileg a kelet-indiai Bihárban készítették egyfajta steppelésként a régi ruhák felújítására, újrafelhasználására. Szárikat, dhótikat (hagyományos férfi viselet) rétegeztek egymásra, majd egyszerű gépöltéssel mintát varrtak bele. Ettől a kész kelme puha lett, alkalmas téli takarónak vagy baba bebugyolálására, de könyveket és más értékeket is tartottak benne. Házi használatra ma már nem készítik, de az exportképesség és a túristapiac igénye mégis feltámasztotta ezt a kihalófélben levő kézműipart. A bihári szudzsáni a bengáli kantha hímzéssel rokon. Míg azonban a kanthát eredetileg általában fehér alapon piros és kék öltéssel varrták, addig a szudzsáni mozgalmas mintái a madhubani falfestményekhez hasonlóak. (A bráhminok házait díszítő madhubani falfestmények is a népi művészet körébe tartoznak, a kelet-indiai Bihár állam lótuszos tavai, termékenységi szimbólumai, istenségei elevenednek meg rajtuk.)
Sujani. Moti Karna hímzése (forrás: Paramparik)
6. Kalamkári
Templomi falikép részlete a Rádhá és híveinek ábrázolásával. Festett és nyomott textil, pácok használatával készült. Dél-India, 18. század vége. Musée de l’Impession sur Étoffes, Mulhouse
Szó szerint annyit tesz, „tollal megmunkált”, mivel a mintát tollal rajzolják rá a festendő pamutszövetre. A kalamkári perzsa eredetű elnevezés; az Indiából kiinduló ázsiai textilkereskedelemben az európai hatalmak közül elsőként érdekelt portugálok pintado néven ismerték. A kalamkári készítése vegyes eljárás, ecsettel és tollal való kézi festést, pácok alkalmazását, batiktechnikát egyaránt magában foglal. A finom figurális vagy növényi motívumok, jelenetek tehát összetett folyamat eredményeképpen alakulnak ki a textílián. Eleinte főképpen a helyi templomok használatára készítették, de hamarosan keresett exportcikk vált belőle. Olyannyira, hogy a 19. században a kézi festést, legalábbis részben, felváltotta a gyorsabb dúcnyomás. A teljes egészében kézi festésű kalamkári készítésének legrégibb, ma is működő központja a Srikalahasti nevű zarándokhely Dél-Indiában. Az itteni, i. sz. 1000 körül épült templom gazdag szobrászati díszítése, ornamentális motívumai ma is a kalamkári inspirációs forrásául szolgálnak. Napjainkban mintegy százötven mester készíti a Rámájana, Mahábhárata és a Bhágavata purána történeteit megelevenítő kalamkári faliképeket.
7. Chintz
Nyugat-Indiában az angol piacra készült chintz, 17. század vége vagy 18. század eleje. Victoria@Albert Museum
Fényezett pamutvászon alapon perzsa, Mughal és európai ihletésű virágmotívumokkal díszített textíliák. A 18–19. században nagy mennyiségben készültek európai exportra, ahol Versailles-tól Hollandián át Angliáig ruhaanyagnak és lakástextilnek egyaránt használták. Technikája valójában nem különbözik a kalamkáriétól, eredetileg kézi festést és rezerva eljárással való festést egyaránt magában foglalt, és csak később járult ezekhez a technikákhoz a dúcnyomás. Emiatt vannak, akik a chintzet a kalamkárival együtt emlegetik, illetve a kalamkárit, a chintzet és a pintadót szinonimaként használják. A minták, a felhasználás és a történetiség különbözősége miatt érdemes a chintzet mégis külön típusként kezelni. Előállításában Nyugat-India és a Koromandel part városai egyaránt jeleskedtek. A chintz ma készülő változata általában egyszerűen világos alapon élénk színű virágmintával nyomott anyagot jelent.
Tipu szultán sátrának textilpaneljei. Pamut chintz, Mughal, kb. 1725-50. Povis Castle, Wales
8. Zardozi
Benáreszi brokát (forrás: internet)
Perzsa eredetű, arany- vagy ezüstszállal készülő kézimunka. A szó maga is ezt jelenti: aranyhímzés. A zardozi több más hímzéstípussal együtt a Mughal-dinasztia alatt élte virágkorát. Az arany- és ezüstszálakon kívül flittereket, drágakő és féldrágakő gyöngyöket, apró igazgyöngyöt is használtak hozzá. Az uralkodó és udvartartásának ruházata mellett kardhüvelyeket, cipőket, uralkodói sátrakat, takarókat, ernyőket, elefánt- és lószerszámokat is díszítettek vele. A berendezési és használati tárgyak esetében az alap rendesen bársony vagy nehéz szatén volt. Ezeknek a megmunkálása is másfajta technikát igényelt (karchobi), mint a finom muszlin vagy selyem ruhaanyagok díszítése (kamdani). Az utóbbi technikát ruhák és kiegészítők, például sapkák, fátylak, sálak, cipők, övek, pénztárcák, legyezők, ékszerek díszítésénél alkalmazták. A zardozi ma is népszerű, a divatipar ruhák, táskák készítésénél különösen gyakran nyúl ehhez az ezeregyéjszaka meséibe illő megjelenést kölcsönző hímzéshez. Ezen az sem változtat, hogy ma már a valódi arany- és ezüstszál helyett inkább arany- és ezüstbevonatos rézszálat használnak.
9. Dúcnyomásos textíliák
Munka a nyomódúccal (forrás: internet)
Készítésük központja a nyugat-indiai Rádzsaszthán és Gudzsarát. Készítői azok a hindu és muszlim khatrik, akiknek az ősei az arabok 8. századi megjelenésekor költöztek ide Szindből (az Indus-folyó torkolatvidéke, ma Pakisztán).
Dúcnyomásos lakástextil, modern (forrás: internet)
A dúcnyomásos textíliáknak ma, a gyári szövetek idején is van piaca, egyrészt mert a földműves kasztok tagjai szívesebben viselik a házi készítésű textíliákat, másrészt mert a modern lakberendezési célú használat is felkapta, s ez új lendületet adott az előállításának. A dúcnyomásos anyagok iránti helyi igényt jelzi a belőlük készülő hagyományos, varratlan ruha- és használati darabok sokfélesége: ágyékkendő (lungi), szári, kendő (rumal), turbán (pagri), padlóterítő.
Nyomúdúc, 19. század (forrás: Wikimedia Commons)
Fő típusai 1. a dominánsan indigókék geometrikus minták; a virágos-bokros minták Ahmedabadból; valamint a perzsa eredetű virágminták Rádzsaszthánban. A mintázáshoz használt nyomódúcok általában tíkfából készülnek, készítésük központja Ahmedabad. A szegényebb falusi dúcnyomók többnyire használt dúcokat vásárolnak. A nagyobb városokban kereskedők tartják kézben a textilkészítés egész folyamatát: szerződnek a különböző munkafolyamatokra specializálódott kézművesekkel, adják az összes szükséges alapanyagot és eszközt, és meghatározzák, hogy milyen textília készüljön.
A dúcnyomásos kelmék régebben természetes színezőanyagokkal készültek. Mára ezeket felváltották a szintetikus festékek, azonban maguk a festési eljárások éppolyan munkaigényesek, mint valaha. A növényi színezékeket alkalmazó textilfestési eljárásokat az indiai szubkontinensen már az időszámítás előtti időben használták, az Indus-völgyi civilizáció területéről is kerültek elő ilyen textíliák maradványai. Exportjuk Délkelet-Ázsia országaiba már az időszámítás korai századaiban megkezdődött és a későbbiekben is folytatódott. A kézi készítésű dúcnyomásos textíliákat a hagyományos felhasználások mellett ma nagy mennyiségben és változatosságban használják lakástextilként.
A hagyományos dúcnyomásos textíliák legnagyobb gyűjteménye az ahmadabadi Calico Múzeumban látható.
10. Ddzsámdáni (jamdani)
Mai hímzett muszlin (forrás: internet)
Az egyik legfinomabb bengáli muszlin, amelyet a bangládési Dhakában és környékén hosszú évszázadok óta készítenek. Indiai forrás először a 3. században említi. Eredetileg készítőhelyéről dhakai-nak nevezték, majd a Mughalok alatt, amikor szövését írásos uralkodói parancsokkal (fermán) támogatták, a perzsa eredetű “dzsámdáni” elnevezés terjedt el. Muszlinnak Moszul városa után nevezték (ma Észak-Irak), ahol az európai kereskedők először találkoztak ezzel a kelmetípussal. 1298-ban Marco Polo ad leírást a muszlinról, és készítési helyeként Mosult jelöli meg. A muszlin egyszerű szövésű pamuttextil. A dhakai muszlint azonban szokatlanul finom, kézi készítésű fonalból szőtték, és a legendásan könnyű kelméket valóban át lehetett húzni egy gyűrűn. A 16. században Duarte Barbosa portugál utazó számol be róla.
Mai jamdani jellegzetes mintával (forrás: internet)
A 17–18. században az akkor a Mughal birodalomhoz tartozó Bengál a világ első számú muszlinexportőrévé növi ki magát, Dhaka pedig a muszlin világkereskedelmének központjává. Franciaországban hallatlan népszerűségre tett szert az éteri kelme. A brit gyarmati politikával azonban nem volt összeegyeztethető a muszlinszövés indiai virágzása, ezért az angolok könyörtelenül visszaszorították, még az olyan brutális eszközöktől sem riadva vissza, mint a szövők hüvelykujjának levágása. Mindennek meg is lett az eredménye, a muszlinszövés csaknem két évszázadra gyakorlatilag eltűnt Bengálban. Újjáélesztésére már egy ideje tudatos erőfeszítések történnek. A mai dzsámdániról úgy tartják, hogy az a Dhakában régtől fogva létező és a muzulmánok által meghonosított muszlinszövés hagyományát ötvözi. A dzsámdáni szövését 2013-ban az UNESCO a világ szellemi kulturális öröksége részének nyilvánította.
Idén száz éve született Dél-Indiában (1916-1998). Magyarországra jött tanulni, majd itt ragadt, és a művészi tehetségű és spirituális vonzalmú Haich Erzsébettel jógastúdiót alapított. A háború után emigrálni kényszerültek és Svájcban folytatták a modern jóga népszerűsítését, amely ilyenformán – ki hinné – éppen Budapestről indult európai hódító útjára.
Laksmí, Srí Laksmí, Srí Déví vagy egyszerűen csak Srí a jószerencse, termékenység, gazdagság, a jólét hindu istennője. Isteni ura, Visnu oldalán a hitvesi odaadást és hűséget testesíti meg. Szerelmes együttlétük felhőtlen boldogságról árulkodik, a teremtések közötti kozmikus éjszakában viszont Laksmí időtlenül mossa az ősvizeken nyugvó Visnu lábát a feleségi kötelességekre vonatkozó hindu előírásoknak engedelmeskedve. Nem volt azonban mindig hindu mintafeleség, változatos előéletet élt, mielőtt meglelte az igazit…
A nőiség és a természet reproduktív erejének kapcsolatát végletes módon jeleníti meg egy különleges ábrázolási típus, amely az Istennőt teljesen ruhátlanul és fej nélkül, szülő pózban tárja elénk. Kezeiben sokszor lótuszt tart, sőt a fejét is gyakran kinyílt lótusz helyettesíti. Egyes esetekben magzatnak vagy fának ad életet.
A nőiség és a természet termékenységének szoros kapcsolata az indiai művészet egyik alapmotívuma, amely évezredeken átívelve változatos módon jelenik meg az ábrázolásokon. Az indiai kultúrában ugyanis, legalábbis annak korai időszakában, a nőiség termékenységi aspektusa nemcsak jelképes értelemben volt alkalmas a természet reproduktív képességének kifejezésére, hanem a termékenységi rítusokban konkrét szexuális tartalmat is hordozott. Emiatt az ilyen ábrázolások szexuális jellege – a későbbi szemérmes magyarázatok ellenére – a maga konkrét formájában értelmezendő.
Another highlight of the Harisingh Gour Archaeological Museumof Sagar University:
Best of the Harisingh Gour Archaeological Museum of Sagar University:
Laksmí, Srí Laksmí, Srí Déví vagy egyszerűen csak Srí a jószerencse, termékenység, gazdagság, a jólét hindu istennője. Isteni ura, Visnu oldalán a hitvesi odaadást és hűséget testesíti meg. Szerelmes együttlétük felhőtlen boldogságról árulkodik, a teremtések közötti kozmikus éjszakában viszont Laksmí időtlenül mossa az ősvizeken nyugvó Visnu lábát a feleségi kötelességekre vonatkozó hindu előírásoknak engedelmeskedve. Nem volt azonban mindig hindu mintafeleség, változatos előéletet élt, mielőtt meglelte az igazit…
A nőiség és a természet reproduktív erejének kapcsolatát végletes módon jeleníti meg egy különleges ábrázolási típus, amely az Istennőt teljesen ruhátlanul és fej nélkül, szülő pózban tárja elénk. Kezeiben sokszor lótuszt tart, sőt a fejét is gyakran kinyílt lótusz helyettesíti. Egyes esetekben magzatnak vagy fának ad életet.
A nőiség és a természet termékenységének szoros kapcsolata az indiai művészet egyik alapmotívuma, amely évezredeken átívelve változatos módon jelenik meg az ábrázolásokon. Az indiai kultúrában ugyanis, legalábbis annak korai időszakában, a nőiség termékenységi aspektusa nemcsak jelképes értelemben volt alkalmas a természet reproduktív képességének kifejezésére, hanem a termékenységi rítusokban konkrét szexuális tartalmat is hordozott. Emiatt az ilyen ábrázolások szexuális jellege – a későbbi szemérmes magyarázatok ellenére – a maga konkrét formájában értelmezendő.
Visvarupa 