Az indiai brit gyarmatbirodalom – a Brit Rádzs (=uralom) – a 19. század közepére alakult ki végleges formájában; az angolok ekkorra vették birtokba a szubkontinens egészét, s érezhették immár maradéktalanul „a korona legszebb gyémántjának”. Az indiai brit birtokok azonban valójában két teljesen elkülönülő részből álltak: Brit Indiából és a fejedelmek Indiájából. Az előbbi, amely Indiának mintegy kétharmad részét tette ki, közvetlen angol fennhatóság alatt állt, tizenhárom területi egysége élén angol kormányzókkal, akik az alkirályi címet viselő főkormányzónak voltak alárendelve.
A „fejedelmek Indiája” több száz kisebb-nagyobb fejedelemségből tevődött össze, melyeket a britek nem annektáltak. 1947-ben, amikor India elnyerte függetlenségét, hivatalosan 565 ilyen fejedelemség létezett. Ezek legtöbbje jelentéktelenül kicsi, inkább nemzetségi ősbirtoknak nevezhető, semmint államnak. Csupán 21 fejedelemségnek volt valódi kormánya, és közülük is csupán három mondhatott magáénak valóban jelentős területet: Májszúr (Mysore), Hajderábád (Hyderabad) és Kásmír (Kashmir). A legnagyobb állam a Magyarország méretű, 13 millió lakosú Hajderábád, melynek uralkodója, a nizám -„a haiderábádi nizám magasztos őfensége” – a 30-as években hétmillió font sterling bevallott évi jövedelemmel rendelkezett.
A fejedelemségek – vagy ahogy az angolok nevezték, a bennszülött államok – mindegyikét valamilyen hűbérszerűnek nevezhető viszony fűzte Angliához. Ez korántsem volt egységes, hiszen az angol kormányzat egyenként kötött szerződést a fejedelmekkel, s e szerződések konkrét tartalma attól függött, hogy az adott fejedelemnek milyen alapon sikerült egyezkednie a brit főhatalommal. Egyiknek több önállóságot hagytak meg, másoknak kevesebbet. Némelyikük önálló hadsereget is tarthatott, természetesen azzal a feltétellel, hogy háború esetén azt Anglia rendelkezésére bocsátja.
A különbségek ellenére mindegyik fejedelemség Anglia alárendeltje volt, adót fizetnie tehát mindegyiknek kellett, és a legnagyobbak önállósága is a belügyekre korlátozódott, a külügyek intézése a britekre tartozott. Az adó pontos behajtásáról a fejedelem mellé rendelt angol rezidens gondoskodott, aki rendszerint a fejedelmi palota közelében, az angolok építette kisebb
palotában vett szállást. Ő gondoskodott arról is, hogy a fejedelem az államával kötött szerződés értelmében uralkodjék. Ennek ellenére a fejedelmek nem lázadoztak a brit uralom ellen, éppen ellenkezőleg, örökletes hatalmuk biztosítékát látták benne. Az indiai függetlenségi mozgalom Brit-India területéről indult ki, és jobbára arra is korlátozódott. A fejedelmek – rádzsák, mahárádzsák, maháránák, navábok – közül sokan ősi birtokaikból mesés jövedelmeket húztak, s ezt semmiképpen sem kívánták kockára tenni az újonnan felsejlő demokratikus India kedvéért.
A fejedelmek gazdagsága messze földön híres volt, fényűzésükről, extravagáns életvitelükről, udvaruk pompájáról legendák keringtek a messzi nyugaton is. A legnagyobb
mahárádzsák hatalmas erődpalotákban laktak, ahol a fejedelmi családot szolgák százai, a fejedelmi élethez szükséges javak és felszerelések sokasága szolgálta. A rendszerint hegyoldalba épült palotákat belső udvarok, szökőkutas tetőkertek, zegzugos folyosók, keskeny lépcsők, átjárók, hordszékek közlekedésére szolgáló rámpák tették labirintusszerűen áttekinthetetlenné. A kisebb-nagyobb oszlopcsarnokokat, a márványborítású és mozaikokkal díszített termeket dús drapériák és szőnyegek varázsolták lakályossá a hideg évszakban, a rekkenő nyárban pedig áttört ellenzők, illatos füvekből font, vízzel permetezett szőnyegek rekesztették ki a forróságot.
A kocsiszínekben a gyalog- és lovashintók, az elefánthátra szerelhető utazóalkalmatosságok mellett a legújabb európai limuzinok sorakoztak. A fejedelmek ugyanis a Nyugat kínálta luxust is magukévá tették, s palotáikat velencei csillárokkal, európai festményekkel díszítették, európai bútorokkal rendezték be, sőt palotáikat nemritkán a legújabb nyugati építészeti irányzatok szerint építtették. Az erődpaloták mellett számos uralkodó nyári rezidenciával és városi palotával is büszkélkedett.
A fejedelmek Indiája ma már jórészt csak emlék, nosztalgia, hiszen 1947-ben, India függetlenségének elnyerésével és az indiai köztársaság létrejöttével a fejedelmek elveszítették címeiket, kiváltságaikat, s egykori birtokaik és vagyonuk legnagyobb részét. A fejedelemségek választhattak, hogy Indiához vagy Pakisztánhoz kívánnak-e csatlakozni, és a betagozódás a legtöbb esetben békésen végbement. Az önállóság megtartásának reményében ellenálló fejedelemségeket India a későbbiek során megszállta, pl. Hajderábádot és Bilaszpurt 1948-ban, Bhopált 1949-ben. A függetlenségét legtovább megtartó Szikkimet 1975-ben csatolták Indiához egy referendumot követően, amelynek során a szikkimiek túlnyomó többsége a csatlakozásra szavazott.
A díszlövések kiváltsága: “Salute States of India”
A díszlövésekhez való jog fontos kiváltság volt a Brit Indiában, mert nemcsak a fejedelemségek egymáshoz viszonyított st
átusát fejezte ki, hanem az adott állam politikai hatalmát és a britekhez való viszonyát is. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az illető uralkodót a fővárosba (Calcuttába, majd később Delhibe) érkezésekor üdvözlésképpen
megillette bizonyos számú ágyúlövés, melyet eredetileg a Királyi Haditengerészet hajóiról adtak le, majd később a szárazföldön is bevezettek. Az indiai fejedelmek által elérhető legtöbb ágyúlövés 21 volt, ami mindössze három uralkodónak, a hajderábádi nizámnak, valamint Baroda és Májszúr mahárádzsájának járt. (A brit uralkodót, aki 1948-ig India császárja volt, 101 ágyúlövés illette, az alkirályt 31.) Különösen nagy jelentősége volt ennek az 1911 decemberében Delhiben megrendezett koronázási ünnepségen (darbáron), ahol V. György és az odasereglő indiai fejedelmek tiszteletére egész nap szinte megállás szóltak az ágyúk, s emiatt állítólag sokan maradandó halláskárosodást szenvedtek…
A britek ezen túlmenően is mesterien bántak a címek és a szimbolikus értékű kiváltságok adományozásával. Fennhatóságuk alatt a fejedelmi címek minimum megduplázódtak, a királyokból nagykirályok, a rádzsákból mahárádzsák lettek, és némelyik uralkodó titulusa több sor terjedelműre dagadt. A fejedelmi címerek odaítélése is a britek találmánya volt – a több száz uralkodónak változatos címerpajzsok készültek a heraldika teljes eszköztárát latba vetve oroszlánokkal, sasokkal, kardokkal és szalagokkal – csak egy dolog nem kerülhetett egyetlen indiai uralkodó címerére sem, a korona – ez ugyanis csakis és kizárólag India teljhatalmú urát, a brit uralkodót illette meg.
Szerző: Renner Zsuzsanna
Visvarupa 