A nőiség és a természet termékenységének szoros kapcsolata az indiai művészet egyik alapmotívuma, amely évezredeken átívelve változatos módon jelenik meg az ábrázolásokon. Az indiai kultúrában ugyanis, legalábbis annak korai időszakában, a nőiség termékenységi aspektusa nemcsak jelképes értelemben volt alkalmas a természet reproduktív képességének kifejezésére, hanem a termékenységi rítusokban konkrét szexuális tartalmat is hordozott. Emiatt az ilyen ábrázolások szexuális jellege – a későbbi szemérmes magyarázatok ellenére – a maga konkrét formájában értelmezendő.

A Nagy Anyától a Nagy Anyáig: látható és láthatatlan történet

Az Istennő vagy Nagy Anya, a Magna Mater Indiában a történelem előtti idők óta tisztelet tárgya. Ábrázolásai már az Indus-völgyi civilizációban, i. e. 2000 táján megjelentek, tehát azelőtt, hogy az indoeurópai népek körébe tartozó és a Védák kultúráját hordozó indoárják megjelentek volna az indiai szubkontinensen. Hosszú időnek kellett azonban eltelnie, vagy három évezrednek, míg a hindu vallás férfi isteneinek oldalán hites feleséggé szelídülve létjogosultságot nyert a hindu panteonban.

De ez csak a látható történet első szakasza. Az ortodox hinduizmuson kívüli tantrikus és sákta (a kozmikus teremtőerő női megnyilvánulását a tisztelet középpontjába állító) vallási mozgalmak kereti között – mondhatni, a bevett hindu rítusokat őrző bráhmana papság háta mögött és ellenében – az Istennő, az Anya tovább erősödött. Addig-addig, hogy a hindu középkor évszázadaiban a homályból előlépve immár nagy Istennőként, saját jogán is elfogadást nyer. Számtalan megjelenési formáját azonban – Visnu és Siva oldalán vagy tőlük függetlenül – ezután is megtartja.

Tehát az a nagyon fontos fordulat következik be, hogy a patriarchális hindu társadalom nem kevésbé patriarchális istenvilágában három évezrednyi illegalitás, azaz ortodoxián kívülre szorítottság után a legfőbb isteni hatalom szintjén nyer létjogosultságot az Istennő, az Anya.

Korai buddhista ábrázolások

De mi történt az Indus-völgyi civilizációt követő mintegy háromezer évben? Érdekes módon a nőiség és a termékenység kapcsolatára utaló erotikus-szexuális ábrázolások a korai buddhista művészetben (i. e. 1 – i. sz. 2. század) jelennek meg. A legkorábbi sztúpák (a sírhalmokból eredeztethető, félgömb alakú, buddhista ereklyetartó építmények) szakrális terét határoló kerítések és kapuk – a külvilág, azaz a világi tér felé forduló oldalukon – valóságos kincsesbányái az efféle ábrázolásoknak. Hogy miért? Részben valószínűleg ugyanazért, amiért később a hindu templomok külső falára is gyakran kerültek erotikus ábrázolások, gondoljunk csak Kadzsuráhó (Kajuraho) templomaira: az erotikus és termékenységgel kapcsolatos ábrázolásoknak mágikusan kedvező, védő, bajelhárító szerepet tulajdonítottak. Azonkívül ne feledjük, hogy a világi életnek ezt az oldalát a sztúpa megszentelt terébe lépve a hívő maga mögött hagyta, tehát az efféle ábrázolások alkalmasak voltak a szent és a világi tér, a profán nyüzsgés és a megszentelt elcsendesedés szembeállítására is.

A szexuális mágia és a termékenységi rítusok szerepét a régi Indiában, a falvak világában aligha lehet túlbecsülni. A termékenység az életet jelentette a növényekben, állatokban és az emberekben. Tágabb értelemben nemcsak az állatok, a növényzet, a föld és az emberi lények szaporodását, új életre kelését jelentette, hanem a rossz, a gonosz, a szerencsétlenség elutasítását és a boldogság, a jólét és az áldáshozó dolgok előmozdítását is. Az élet igenlését, a halál elutasítását, ha egyszerűen akarunk fogalmazni. Ilyen értelemben a szexuális és termékenységi ábrázolások részei a szakrálisnak és mágikus erőt hordoznak.

A korai indiai buddhista művészetnek ez a külvilág felé mutatott, világi oldala a korabeli, elsősorban városi élet olyan nyüzsgését, pazar gazdagságát, életszeretetét tárja elénk, amely nemcsak az indiai, hanem az egész buddhista világ későbbi művészetében is ismeretlen. Ennek az életnek szerves részét alkotta a természetközeli hitvilág, a fák, egyes állatok, pl. a kígyók tisztelete, a természeti szellemekben, nagy hatalmú lényekben (jaksák, jaksík/jaksiník) való hit. Ezek a lények nyilvánvaló kapcsolatban állnak a termékenységgel és a bőséggel, és nemcsak saját, hanem a természet reproduktív képességét is megtestesítik. Ezeknek az ősi kultuszok a népi vallásosság szintjén máig élnek Indiában, jelképeik nagy része pedig megtalálta az utat a különböző indiai vallások ábrázolásaiba.

Fát ölelő nő

A korai buddhista művészet jellegzetes alakjai azok a faistennők (vriksadévatá), akik fa ágába kapaszkodva, fát átölelve jelennek meg az ábrázolásokon. A néphit szerint ettől borult virágba és fordult termőre a fa, azaz így termékenyült meg. Biztosra vehetjük, hogy egyfajta vegetációs rítus lehetett ez. A nőalak lábával átfonja vagy talpával érinti a fát, egyik karjával átkarolja, másik kezével a fa ágába kapaszkodik. Az asókafa és a sálfa virágba borulva, a mangófa virág- és gyümölcsterhe alatt roskadozva borul fölé.  Később Kálidásza is leírja, hogy az asókafa attól borul virágba, hogy egy gyönyörű fiatal szűz a bal lábával megrúgja. A termékenységi rítus szexuális jellegét egyértelműsítik azok az ábrázolások, ahol a nőt férfi társa segíti, vagy ahol autoerotikus mozdulatokat végez.

A legkorábbi ábrázolások a közép-indiai Bhárhutból származnak (kb. i. e. 100–80) és szexuális jelentésük meglehetősen direkt módon nyilvánul meg. A Szánycsí nagy sztúpa kapuinak faistennői valamivel későbbiek (i. sz. 20–30 körül). A közvetlen szexualitást itt egyfajta ernyedtebb érzékiség váltja fel, ami azonban egyelőre csak stílusbeli különbséget jelez az változatlan jelentéstartalom mellett. Úgy tűnhet, hogy a telt idomú, kissé bágyadt faistennők ékszereken, övön kívül semmit se viselnek, ám ha jobban szemügyre vesszük őket, láthatjuk, hogy – bár a keblük fedetlen – lábszárközép magasságában ott a leheletvékony csípőkendő alsó szegélyének vonala.

Érdekes összefüggés, hogy tipológiailag a faistennők rokonságához tartozik Májá, Buddha édesanyja is, aki a buddhista irodalmi hagyomány és ikonográfia tanúsága szerint fa ágába kapaszkodva hozta világra gyermekét.

Szerző: Renner Zsuzsanna