A 10 legszebb indiai textilfajta

1. Benáreszi selyembrokát

Az észak-indiai Váránaszíban (másképpen Benáresz vagy Banárasz) készítik kézi szövőszéken körülbelül a 17. század óta. A Mughalok (magyar szóhasználatban olykor Mogulok) honosították meg, akik a nemesfémekkel szőtt brokátok dúsgazdag fogyasztói voltak, s uralkodói műhelyeikben szövették a pazar kelméket férfi és női viselet céljára egyaránt. A Mughal birodalom csillagának leáldozása óta főként szárik kerülnek ki a brokátszövő mesterek keze alól. A nehéz selyemszövetet ezüst- és aranyszálakkal átszőve alakulnak ki a brokát kissé kidomborodó

motívumai. A pompázatos minta a szári vállon szétterülő részén éri el drámai csúcspontját, amelyet a kifinomult rajzolat, a káprázatos színek és fényűző ezüst- vagy aranyszövés összjátéka hoz létre. A valódi benáreszi selyembrokát szári fogalom, minden indiai nő álma, az előkelő esküvők fényét emelő ünnepi viselet.

 

2. Kásmír kendő

Az eredeti kásmíri vállkendőt részben vagy teljes egészében kecskegyapjúból szőtték (a kecskegyapjú perzsa neve pasm, innen a pasmina elnevezés). Első említése a 16. századból származik. Házikecske és vadkecske gyapját is használták, de az utóbbi minősége – és persze ára – messze felülmúlta az előzőét. A kásmíri völgyet övező himalájai hegyek között élő vadkecske vedléskor a kiszáradt bokrokon vakargatja az állát, és így az ágakon fennakadnak az álla alatti szőrök, ami a kecske szőrzetének legfinomabb, legpuhább része. Ezt szedegetik össze a kásmíriak, és szövik belőle a legjobb minőségű pasmina gyapjút. Ára csillagászati, nem véletlen, hogy a kásmír kendő mindig luxuscikk volt.

Eleinte egyszínű alapon nagy virágcsokrok, vázák, tobozok díszítették, a  teljes felületet beborító szövevényes minta a 19. századra alakult ki. Ekkorra ugyanis a kásmír kendő Európában is divatba jött, s minthogy ez a divat egy évszázadon keresztül tartotta magát, a külföldi kereskedők az európai ízlésnek megfelelőbb mintákat rendelték Kásmírban, amelyek így meg is honosodtak ott. De lassan átalakult a készítés technikája is, mert a nagy kereslet miatt a szövést fokozatosan felváltotta a gyorsabban elkészíthető hímzés. De ez sem volt elég, már a 18. század végétől Angliában, majd Franciaországban is utánozni kezdték a kásmír kendőket. 1870-től pedig a Jacquard-szövőszék használatával a gépesített gyártás végleg megpecsételte az eredeti kásmír kendő sorsát, mert minden piacot ez a jóval olcsóbb gépi változat árasztott el. Annyira, hogy a kásmír kendő legismertebb mintája, a bókoló bokor vagy életfa (buta vagy boteh) „paisley” néven vált ismertté az azonos nevű nyugat-skóciai város, az európai utánzatú kásmír kendő készítésének egyik legfontosabb nyugati központja után. Az eredeti sálak készítése lehanyatlott, manapság hímzett változatai készülnek.

3. Patóla

A világ leghíresebb textíliáinak egyike. Kettős ikattechnikával készül selyemszálból, kézi szövéssel. A patóla szövőszék egyszerű, de a szálak szövés előtti előkészítése annál bonyolultabb. Az ikatolás ugyanis azt jelenti, hogy a szálakat szövés előtt megfestik a mintának megfelelően (nem pedig a kész szövet festésével nyerik a mintát, mint a textíliák nagy többségénél). Kettős ikat esetében mind a lánc-, mind a vetülékszálakat, azaz a hosszanti és a keresztirányú szálak festése hozzátartozik a szövéselőkészítéshez. Ehhez pontosan előre le kell számolni a festetlen szálakat a leendő mintának megfelelően, és a mintában azonos helyet elfoglalókat külön-külön, csomóba kötve megfesteni. Minden szálcsomót annyi festési műveletnek vetnek alá, ahány szín megjelenik majd rajta. Az éppen nem festendő részeket elkötözik, azaz nem engedik, hogy az adott szín érje. Amikor a megfestett láncfonalakat a megfelelő sorrendben felvetik a kereten, már kirajzolódik a minta. A vetülékszálakat – szintén a megfelelő sorrendben – orsóra gombolyítják. El lehet képzelni, milyen hajszálpontos munkára van szükség ahhoz, hogy az előre megfestett keresztirányú szálak a megfelelő pontokon találkozzanak a láncfonalakkal. A minta körvonalai a technikából adódóan olykor jellegzetesen elmosódottak, olyan, mintha a színek kissé megfutottak volna. De tűéles mintarajzú kettős ikat patóla is létezik.

Túlnyomó többségében szárik készülnek patólatechnikával. Központja a nyugat-indiai Gudzsarát, de mára majdhogynem teljesen kiveszett ez az ipar. A patóla viselése mindig a gazdagok kiváltsága volt. Egykor a hindu, muzulmán és dzsaina közösségek tehetős tagjai egyaránt szívesen hordták, és mindegyik vallási közösségnek megvoltak a jellegzetes motívumai. A 16. században luxus exportcikként szállították a patólát Malájziába és az indonéz szigetekre, ahol rituális és udvari viselet volt.

4. Phulkari

Sodratlan selyemfonallal hímzik a Pandzsábban és Észak-Harjánában. A phulkari jelentése: „virágcsináló”, mert mintáinak többsége különféle virágos-madaras kerteket (bágh) idéz. A kert ábrázolása elvont, geometrikus. A hímzés alapja többnyire téglavörös, de alig látszik ki az egész felszínt kitöltő, lapos öltéssel sűrűn televarrt minta közeiben.

Elsősorban arany, sárga, fehér, narancs és vörös színeket alkalmaznak. A mintájáról szintén „bágh”-nak nevezett stóla, melyet szertartási alkalmakra készítettek, tetőtől talpig beborította viselőjét. Harjánában a természeti motívumok ábrázolását részesítették előnyben a geometrikus motívumokkal szemben, ezeket fejkendők díszítésére használták. A hímzés minden esetben az anyag visszájáról, szálszámlálással történik. A 20. század közepe táján gyakorlatilag megszűnt a phulkari készítése, bár a pandzsábi Patialában és Cshandigarhban kísérleteznek az újjáélesztésével.

 

5. Szudzsáni (sujani)

A népi hímzések közé tartozik. Eredetileg a kelet-indiai Bihárban készítették egyfajta steppelésként a régi ruhák felújítására, újrafelhasználására. Szárikat, dhótikat (hagyományos férfi viselet) rétegeztek egymásra, majd egyszerű gépöltéssel mintát varrtak bele. Ettől a kész kelme puha lett, alkalmas téli takarónak vagy baba bebugyolálására, de könyveket és más értékeket is tartottak benne. Házi használatra ma már nem készítik, de az exportképesség és a túristapiac igénye mégis feltámasztotta ezt a kihalófélben levő kézműipart. A bihári szudzsáni a bengáli kantha hímzéssel rokon. Míg azonban a kanthát eredetileg általában fehér alapon piros és kék öltéssel varrták, addig a szudzsáni mozgalmas mintái a madhubani falfestményekhez hasonlóak. (A bráhminok házait díszítő madhubani falfestmények is a népi művészet körébe tartoznak, a kelet-indiai Bihár állam lótuszos tavai, termékenységi szimbólumai, istenségei elevenednek meg rajtuk.)

6. Kalamkári

Szó szerint annyit tesz, „tollal megmunkált”, mivel a mintát tollal rajzolják rá a festendő pamutszövetre. A kalamkári perzsa eredetű elnevezés; az Indiából kiinduló ázsiai textilkereskedelemben az európai hatalmak közül elsőként érdekelt portugálok pintado néven ismerték. A kalamkári készítése vegyes eljárás, ecsettel és tollal való kézi festést, pácok alkalmazását, batiktechnikát egyaránt magában foglal. A finom figurális vagy növényi motívumok, jelenetek tehát összetett folyamat eredményeképpen alakulnak ki a textílián. Eleinte főképpen a helyi templomok használatára készítették, de hamarosan keresett exportcikk vált belőle. Olyannyira, hogy a 19. században a kézi festést, legalábbis részben, felváltotta a gyorsabb dúcnyomás. A teljes egészében kézi festésű kalamkári készítésének legrégibb, ma is működő központja a Srikalahasti nevű zarándokhely Dél-Indiában. Az itteni, i. sz. 1000 körül épült templom gazdag szobrászati díszítése, ornamentális motívumai ma is a kalamkári inspirációs forrásául szolgálnak. Napjainkban mintegy százötven mester készíti a Rámájana, Mahábhárata és a Bhágavata purána történeteit megelevenítő kalamkári faliképeket.

7. Chintz

Fényezett pamutvászon alapon perzsa, Mughal és európai ihletésű virágmotívumokkal díszített textíliák. A 18–19. században nagy mennyiségben készültek európai exportra, ahol Versailles-tól Hollandián át Angliáig ruhaanyagnak és lakástextilnek egyaránt használták. Technikája valójában nem különbözik a kalamkáriétól, eredetileg kézi festést és rezerva eljárással való festést egyaránt magában foglalt, és csak később járult ezekhez a technikákhoz a dúcnyomás. Emiatt vannak, akik a chintzet a kalamkárival együtt emlegetik, illetve a kalamkárit, a chintzet és a pintadót szinonimaként használják. A minták, a felhasználás és a történetiség különbözősége miatt érdemes a chintzet mégis külön típusként kezelni. Előállításában Nyugat-India és a Koromandel part városai egyaránt jeleskedtek. A chintz ma készülő változata általában egyszerűen világos alapon élénk színű virágmintával nyomott anyagot jelent.

8. Zardozi

Perzsa eredetű, arany- vagy ezüstszállal készülő kézimunka. A szó maga is ezt jelenti: aranyhímzés. A zardozi több más hímzéstípussal együtt a Mughal-dinasztia alatt élte virágkorát. Az arany- és ezüstszálakon kívül flittereket, drágakő és féldrágakő gyöngyöket, apró igazgyöngyöt is használtak hozzá. Az uralkodó és udvartartásának ruházata mellett kardhüvelyeket, cipőket, uralkodói sátrakat, takarókat, ernyőket, elefánt- és lószerszámokat is díszítettek vele. A berendezési és használati tárgyak esetében az alap rendesen bársony vagy nehéz szatén volt. Ezeknek a megmunkálása is másfajta technikát igényelt (karchobi), mint a finom muszlin vagy selyem ruhaanyagok díszítése (kamdani). Az utóbbi technikát ruhák és kiegészítők, például sapkák, fátylak, sálak, cipők, övek, pénztárcák, legyezők, ékszerek díszítésénél alkalmazták. A zardozi ma is népszerű, a divatipar ruhák, táskák készítésénél különösen gyakran nyúl ehhez az ezeregyéjszaka meséibe illő megjelenést kölcsönző hímzéshez. Ezen az sem változtat, hogy ma már a valódi arany- és ezüstszál helyett inkább arany- és ezüstbevonatos rézszálat használnak.

9. Dúcnyomásos textíliák

Készítésük központja a nyugat-indiai Rádzsaszthán és Gudzsarát. Készítői azok a hindu és muszlim khatrik, akiknek az ősei az arabok 8. századi megjelenésekor költöztek ide Szindből (az Indus-folyó torkolatvidéke, ma Pakisztán).

A dúcnyomásos textíliáknak ma, a gyári szövetek idején is van piaca, egyrészt mert a földműves kasztok tagjai szívesebben viselik a házi készítésű textíliákat, másrészt mert a modern lakberendezési célú használat is felkapta, s ez új lendületet adott az előállításának. A dúcnyomásos anyagok iránti helyi igényt jelzi a belőlük készülő hagyományos, varratlan ruha- és használati darabok sokfélesége: ágyékkendő (lungi), szári, kendő (rumal), turbán (pagri), padlóterítő.

 

Fő típusai 1. a dominánsan indigókék geometrikus minták; a virágos-bokros minták Ahmedabadból; valamint a perzsa eredetű virágminták Rádzsaszthánban. A mintázáshoz használt nyomódúcok általában tíkfából készülnek, készítésük központja Ahmedabad. A szegényebb falusi dúcnyomók többnyire használt dúcokat vásárolnak. A nagyobb városokban kereskedők tartják kézben a textilkészítés egész folyamatát: szerződnek a különböző munkafolyamatokra specializálódott kézművesekkel, adják az összes szükséges alapanyagot és eszközt, és meghatározzák, hogy milyen textília készüljön.

A dúcnyomásos kelmék régebben természetes színezőanyagokkal készültek. Mára ezeket felváltották a szintetikus festékek, azonban maguk a festési eljárások éppolyan munkaigényesek, mint valaha. A növényi színezékeket alkalmazó textilfestési eljárásokat az indiai szubkontinensen már az időszámítás előtti időben használták, az Indus-völgyi civilizáció területéről is kerültek elő ilyen textíliák maradványai. Exportjuk Délkelet-Ázsia országaiba már az időszámítás korai századaiban megkezdődött és a későbbiekben is folytatódott. A kézi készítésű dúcnyomásos textíliákat a hagyományos felhasználások mellett ma nagy mennyiségben és változatosságban használják lakástextilként.

A hagyományos dúcnyomásos textíliák legnagyobb gyűjteménye az ahmadabadi Calico Múzeumban látható.

10. Ddzsámdáni (jamdani)

Az egyik legfinomabb bengáli muszlin, amelyet a bangládési Dhakában és környékén hosszú évszázadok óta készítenek. Indiai forrás először a 3. században említi. Eredetileg készítőhelyéről dhakai-nak nevezték, majd a Mughalok alatt, amikor szövését írásos uralkodói parancsokkal (fermán) támogatták, a perzsa eredetű “dzsámdáni” elnevezés terjedt el. Muszlinnak Moszul városa után nevezték (ma Észak-Irak), ahol az európai kereskedők először találkoztak ezzel a kelmetípussal. 1298-ban Marco Polo ad leírást a muszlinról, és készítési helyeként Mosult jelöli meg. A muszlin egyszerű szövésű pamuttextil. A dhakai muszlint azonban szokatlanul finom, kézi készítésű fonalból szőtték, és a legendásan könnyű kelméket valóban át lehetett húzni egy gyűrűn. A 16. században Duarte Barbosa portugál utazó számol be róla.

A 17–18. században az akkor a Mughal birodalomhoz tartozó Bengál a világ első számú muszlinexportőrévé növi ki magát, Dhaka pedig a muszlin világkereskedelmének központjává. Franciaországban hallatlan népszerűségre tett szert az éteri kelme. A brit gyarmati politikával azonban nem volt összeegyeztethető a muszlinszövés indiai virágzása, ezért az angolok könyörtelenül visszaszorították, még az olyan brutális eszközöktől sem riadva vissza, mint a szövők hüvelykujjának levágása. Mindennek meg is lett az eredménye, a muszlinszövés csaknem két évszázadra gyakorlatilag eltűnt Bengálban. Újjáélesztésére már egy ideje tudatos erőfeszítések történnek. A mai dzsámdániról úgy tartják, hogy az a Dhakában régtől fogva létező és a muzulmánok által meghonosított muszlinszövés hagyományát ötvözi. A dzsámdáni szövését 2013-ban az UNESCO a világ szellemi kulturális öröksége részének nyilvánította.