1. Benáreszi selyembrokát

21p_tex_b3
Benáreszi ezüstbrokát szári részlete (forrás: internet)

Az észak-indiai Váránaszíban (másképpen Benáresz vagy Banárasz) készítik kézi szövőszéken körülbelül a 17. század óta. A Mughalok (magyar szóhasználatban olykor Mogulok) honosították meg, akik a nemesfémekkel szőtt brokátok dúsgazdag fogyasztói voltak, s uralkodói műhelyeikben szövették a pazar kelméket férfi és női viselet céljára egyaránt. A Mughal birodalom csillagának leáldozása óta főként szárik kerülnek ki a brokátszövő mesterek keze alól. A nehéz selyemszövetet ezüst- és aranyszálakkal átszőve alakulnak ki a brokát kissé kidomborodó

21p_tex_b1
Benáreszi brokátszári részlete (forrás: internet)

motívumai. A pompázatos minta a szári vállon szétterülő részén éri el drámai csúcspontját, amelyet a kifinomult rajzolat, a káprázatos színek és fényűző ezüst- vagy aranyszövés összjátéka hoz létre. A valódi benáreszi selyembrokát szári fogalom, minden indiai nő álma, az előkelő esküvők fényét emelő ünnepi viselet.

 

2. Kásmír kendő

21p_tex_b15
Kásmír kendő, melyre Srinagar térképét hímezték, 1870 körül. Victoria and Albert Museum, London

Az eredeti kásmíri vállkendőt részben vagy teljes egészében kecskegyapjúból szőtték (a kecskegyapjú perzsa neve pasm, innen a pasmina elnevezés). Első említése a 16. századból származik. Házikecske és vadkecske gyapját is használták, de az utóbbi minősége – és persze ára – messze felülmúlta az előzőét. A kásmíri völgyet övező himalájai hegyek között élő vadkecske vedléskor a kiszáradt bokrokon vakargatja az állát, és így az ágakon fennakadnak az álla alatti szőrök, ami a kecske szőrzetének legfinomabb, legpuhább része. Ezt szedegetik össze a kásmíriak, és szövik belőle a legjobb minőségű pasmina gyapjút. Ára csillagászati, nem véletlen, hogy a kásmír kendő mindig luxuscikk volt.

21p_tex_b5
Pasmina kásmír kendő (forrás: internet)
ikashmr001p4
Kasmír kendő bordűrjének részlete, 18. század. Chhatrapati Shivaji Maharaj Vastu Sangrahalaya (korábban Prince of Wales Museum), Mumbai. Fotó: P. Chandra

Eleinte egyszínű alapon nagy virágcsokrok, vázák, tobozok díszítették, a  teljes felületet beborító szövevényes minta a 19. századra alakult ki. Ekkorra ugyanis a kásmír kendő Európában is divatba jött, s minthogy ez a divat egy évszázadon keresztül tartotta magát, a külföldi kereskedők az európai ízlésnek megfelelőbb mintákat rendelték Kásmírban, amelyek így meg is honosodtak ott. De lassan átalakult a készítés technikája is, mert a nagy kereslet miatt a szövést fokozatosan felváltotta a gyorsabban elkészíthető hímzés. De ez sem volt elég, már a 18. század végétől Angliában, majd Franciaországban is utánozni kezdték a kásmír kendőket. 1870-től pedig a Jacquard-szövőszék használatával a gépesített gyártás végleg megpecsételte az eredeti kásmír kendő sorsát, mert minden piacot ez a jóval olcsóbb gépi változat árasztott el. Annyira, hogy a kásmír kendő legismertebb mintája, a bókoló bokor vagy életfa (buta vagy boteh) „paisley” néven vált ismertté az azonos nevű nyugat-skóciai város, az európai utánzatú kásmír kendő készítésének egyik legfontosabb nyugati központja után. Az eredeti sálak készítése lehanyatlott, manapság hímzett változatai készülnek.

3. Patóla

21p_tex_b6
Gudzsaráti szertartási szári (patóla). Google Art Project

A világ leghíresebb textíliáinak egyike. Kettős ikattechnikával készül selyemszálból, kézi szövéssel. A patóla szövőszék egyszerű, de a szálak szövés előtti előkészítése annál bonyolultabb. Az ikatolás ugyanis azt jelenti, hogy a szálakat szövés előtt megfestik a mintának megfelelően (nem pedig a kész szövet festésével nyerik a mintát, mint a textíliák nagy többségénél). Kettős ikat esetében mind a lánc-, mind a vetülékszálakat, azaz a hosszanti és a keresztirányú szálak festése hozzátartozik a szövéselőkészítéshez. Ehhez pontosan előre le kell számolni a festetlen szálakat a leendő mintának megfelelően, és a mintában azonos helyet elfoglalókat külön-külön, csomóba kötve megfesteni. Minden szálcsomót annyi festési műveletnek vetnek alá, ahány szín megjelenik majd rajta. Az éppen nem festendő részeket elkötözik, azaz nem engedik, hogy az adott szín érje. Amikor a megfestett láncfonalakat a megfelelő sorrendben felvetik a kereten, már kirajzolódik a minta. A vetülékszálakat – szintén a megfelelő sorrendben – orsóra gombolyítják. El lehet képzelni, milyen hajszálpontos munkára van szükség ahhoz, hogy az előre megfestett keresztirányú szálak a megfelelő pontokon találkozzanak a láncfonalakkal. A minta körvonalai a technikából adódóan olykor jellegzetesen elmosódottak, olyan, mintha a színek kissé megfutottak volna. De tűéles mintarajzú kettős ikat patóla is létezik.

21p_tex_b7
A szövőmester fémtűvel igazítja a szálakat (forrás: internet)

Túlnyomó többségében szárik készülnek patólatechnikával. Központja a nyugat-indiai Gudzsarát, de mára majdhogynem teljesen kiveszett ez az ipar. A patóla viselése mindig a gazdagok kiváltsága volt. Egykor a hindu, muzulmán és dzsaina közösségek tehetős tagjai egyaránt szívesen hordták, és mindegyik vallási közösségnek megvoltak a jellegzetes motívumai. A 16. században luxus exportcikként szállították a patólát Malájziába és az indonéz szigetekre, ahol rituális és udvari viselet volt.

4. Phulkari

21p_tex_b8
Hagyományos vörös phulkari (forrás: internet)

Sodratlan selyemfonallal hímzik a Pandzsábban és Észak-Harjánában. A phulkari jelentése: „virágcsináló”, mert mintáinak többsége különféle virágos-madaras kerteket (bágh) idéz. A kert ábrázolása elvont, geometrikus. A hímzés alapja többnyire téglavörös, de alig látszik ki az egész felszínt kitöltő, lapos öltéssel sűrűn televarrt minta közeiben.

21p_tex_b10
Phulkari “kauri bagh” (kauri, azaz kagylóhéj kert) mintával (forrás: internet)

Elsősorban arany, sárga, fehér, narancs és vörös színeket alkalmaznak. A mintájáról szintén „bágh”-nak nevezett stóla, melyet szertartási alkalmakra készítettek, tetőtől talpig beborította viselőjét. Harjánában a természeti motívumok ábrázolását részesítették előnyben a geometrikus motívumokkal szemben, ezeket fejkendők díszítésére használták. A hímzés minden esetben az anyag visszájáról, szálszámlálással történik. A 20. század közepe táján gyakorlatilag megszűnt a phulkari készítése, bár a pandzsábi Patialában és Cshandigarhban kísérleteznek az újjáélesztésével.

 

5. Szudzsáni (sujani)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Sujani (forrás: internet)

A népi hímzések közé tartozik. Eredetileg a kelet-indiai Bihárban készítették egyfajta steppelésként a régi ruhák felújítására, újrafelhasználására. Szárikat, dhótikat (hagyományos férfi viselet) rétegeztek egymásra, majd egyszerű gépöltéssel mintát varrtak bele. Ettől a kész kelme puha lett, alkalmas téli takarónak vagy baba bebugyolálására, de könyveket és más értékeket is tartottak benne. Házi használatra ma már nem készítik, de az exportképesség és a túristapiac igénye mégis feltámasztotta ezt a kihalófélben levő kézműipart. A bihári szudzsáni a bengáli kantha hímzéssel rokon. Míg azonban a kanthát eredetileg általában fehér alapon piros és kék öltéssel varrták, addig a szudzsáni mozgalmas mintái a madhubani falfestményekhez hasonlóak. (A bráhminok házait díszítő madhubani falfestmények is a népi művészet körébe tartoznak, a kelet-indiai Bihár állam lótuszos tavai, termékenységi szimbólumai, istenségei elevenednek meg rajtuk.)

Paramparik Dec2011
Sujani. Moti Karna hímzése (forrás: Paramparik)

6. Kalamkári

21p_tex_b13
Templomi falikép részlete a Rádhá és híveinek ábrázolásával. Festett és nyomott textil, pácok használatával készült. Dél-India, 18. század vége. Musée de l’Impession sur Étoffes, Mulhouse

Szó szerint annyit tesz, „tollal megmunkált”, mivel a mintát tollal rajzolják rá a festendő pamutszövetre. A kalamkári perzsa eredetű elnevezés; az Indiából kiinduló ázsiai textilkereskedelemben az európai hatalmak közül elsőként érdekelt portugálok pintado néven ismerték. A kalamkári készítése vegyes eljárás, ecsettel és tollal való kézi festést, pácok alkalmazását, batiktechnikát egyaránt magában foglal. A finom figurális vagy növényi motívumok, jelenetek tehát összetett folyamat eredményeképpen alakulnak ki a textílián. Eleinte főképpen a helyi templomok használatára készítették, de hamarosan keresett exportcikk vált belőle. Olyannyira, hogy a 19. században a kézi festést, legalábbis részben, felváltotta a gyorsabb dúcnyomás. A teljes egészében kézi festésű kalamkári készítésének legrégibb, ma is működő központja a Srikalahasti nevű zarándokhely Dél-Indiában. Az itteni, i. sz. 1000 körül épült templom gazdag szobrászati díszítése, ornamentális motívumai ma is a kalamkári inspirációs forrásául szolgálnak. Napjainkban mintegy százötven mester készíti a Rámájana, Mahábhárata és a Bhágavata purána történeteit megelevenítő kalamkári faliképeket.

7. Chintz

21p_tex_b16
Nyugat-Indiában az angol piacra készült chintz, 17. század vége vagy 18. század eleje. Victoria@Albert Museum

Fényezett pamutvászon alapon perzsa, Mughal és európai ihletésű virágmotívumokkal díszített textíliák. A 18–19. században nagy mennyiségben készültek európai exportra, ahol Versailles-tól Hollandián át Angliáig ruhaanyagnak és lakástextilnek egyaránt használták. Technikája valójában nem különbözik a kalamkáriétól, eredetileg kézi festést és rezerva eljárással való festést egyaránt magában foglalt, és csak később járult ezekhez a technikákhoz a dúcnyomás. Emiatt vannak, akik a chintzet a kalamkárival együtt emlegetik, illetve a kalamkárit, a chintzet és a pintadót szinonimaként használják. A minták, a felhasználás és a történetiség különbözősége miatt érdemes a chintzet mégis külön típusként kezelni. Előállításában Nyugat-India és a Koromandel part városai egyaránt jeleskedtek. A chintz ma készülő változata általában egyszerűen világos alapon élénk színű virágmintával nyomott anyagot jelent.

-
Tipu szultán sátrának textilpaneljei. Pamut chintz, Mughal, kb. 1725-50. Povis Castle, Wales

8. Zardozi

21p_tex_b20
Benáreszi brokát (forrás: internet)

Perzsa eredetű, arany- vagy ezüstszállal készülő kézimunka. A szó maga is ezt jelenti: aranyhímzés. A zardozi több más hímzéstípussal együtt a Mughal-dinasztia alatt élte virágkorát. Az arany- és ezüstszálakon kívül flittereket, drágakő és féldrágakő gyöngyöket, apró igazgyöngyöt is használtak hozzá. Az uralkodó és udvartartásának ruházata mellett kardhüvelyeket, cipőket, uralkodói sátrakat, takarókat, ernyőket, elefánt- és lószerszámokat is díszítettek vele. A berendezési és használati tárgyak esetében az alap rendesen bársony vagy nehéz szatén volt. Ezeknek a megmunkálása is másfajta technikát igényelt (karchobi), mint a finom muszlin vagy selyem ruhaanyagok díszítése (kamdani). Az utóbbi technikát ruhák és kiegészítők, például sapkák, fátylak, sálak, cipők, övek, pénztárcák, legyezők, ékszerek díszítésénél alkalmazták. A zardozi ma is népszerű, a divatipar ruhák, táskák készítésénél különösen gyakran nyúl ehhez az ezeregyéjszaka meséibe illő megjelenést kölcsönző hímzéshez. Ezen az sem változtat, hogy ma már a valódi arany- és ezüstszál helyett inkább arany- és ezüstbevonatos rézszálat használnak.

9. Dúcnyomásos textíliák

21p_tex_b22
Munka a nyomódúccal (forrás: internet)

Készítésük központja a nyugat-indiai Rádzsaszthán és Gudzsarát. Készítői azok a hindu és muszlim khatrik, akiknek az ősei az arabok 8. századi megjelenésekor költöztek ide Szindből (az Indus-folyó torkolatvidéke, ma Pakisztán).

21p_tex_b21
Dúcnyomásos lakástextil, modern (forrás: internet)

A dúcnyomásos textíliáknak ma, a gyári szövetek idején is van piaca, egyrészt mert a földműves kasztok tagjai szívesebben viselik a házi készítésű textíliákat, másrészt mert a modern lakberendezési célú használat is felkapta, s ez új lendületet adott az előállításának. A dúcnyomásos anyagok iránti helyi igényt jelzi a belőlük készülő hagyományos, varratlan ruha- és használati darabok sokfélesége: ágyékkendő (lungi), szári, kendő (rumal), turbán (pagri), padlóterítő.

 

21p_tex_b23
Nyomúdúc, 19. század (forrás: Wikimedia Commons)

Fő típusai 1. a dominánsan indigókék geometrikus minták; a virágos-bokros minták Ahmedabadból; valamint a perzsa eredetű virágminták Rádzsaszthánban. A mintázáshoz használt nyomódúcok általában tíkfából készülnek, készítésük központja Ahmedabad. A szegényebb falusi dúcnyomók többnyire használt dúcokat vásárolnak. A nagyobb városokban kereskedők tartják kézben a textilkészítés egész folyamatát: szerződnek a különböző munkafolyamatokra specializálódott kézművesekkel, adják az összes szükséges alapanyagot és eszközt, és meghatározzák, hogy milyen textília készüljön.

A dúcnyomásos kelmék régebben természetes színezőanyagokkal készültek. Mára ezeket felváltották a szintetikus festékek, azonban maguk a festési eljárások éppolyan munkaigényesek, mint valaha. A növényi színezékeket alkalmazó textilfestési eljárásokat az indiai szubkontinensen már az időszámítás előtti időben használták, az Indus-völgyi civilizáció területéről is kerültek elő ilyen textíliák maradványai. Exportjuk Délkelet-Ázsia országaiba már az időszámítás korai századaiban megkezdődött és a későbbiekben is folytatódott. A kézi készítésű dúcnyomásos textíliákat a hagyományos felhasználások mellett ma nagy mennyiségben és változatosságban használják lakástextilként.

A hagyományos dúcnyomásos textíliák legnagyobb gyűjteménye az ahmadabadi Calico Múzeumban látható.

10. Ddzsámdáni (jamdani)

21p_tex_b24
Mai hímzett muszlin (forrás: internet)

Az egyik legfinomabb bengáli muszlin, amelyet a bangládési Dhakában és környékén hosszú évszázadok óta készítenek. Indiai forrás először a 3. században említi. Eredetileg készítőhelyéről dhakai-nak nevezték, majd a Mughalok alatt, amikor szövését írásos uralkodói parancsokkal (fermán) támogatták, a perzsa eredetű “dzsámdáni” elnevezés terjedt el. Muszlinnak Moszul városa után nevezték (ma Észak-Irak), ahol az európai kereskedők először találkoztak ezzel a kelmetípussal. 1298-ban Marco Polo ad leírást a muszlinról, és készítési helyeként Mosult jelöli meg. A muszlin egyszerű szövésű pamuttextil. A dhakai muszlint azonban szokatlanul finom, kézi készítésű fonalból szőtték, és a legendásan könnyű kelméket valóban át lehetett húzni egy gyűrűn. A 16. században Duarte Barbosa portugál utazó számol be róla.

21p_tex_b25
Mai jamdani jellegzetes mintával (forrás: internet)

A 17–18. században az akkor a Mughal birodalomhoz tartozó Bengál a világ első számú muszlinexportőrévé növi ki magát, Dhaka pedig a muszlin világkereskedelmének központjává. Franciaországban hallatlan népszerűségre tett szert az éteri kelme. A brit gyarmati politikával azonban nem volt összeegyeztethető a muszlinszövés indiai virágzása, ezért az angolok könyörtelenül visszaszorították, még az olyan brutális eszközöktől sem riadva vissza, mint a szövők hüvelykujjának levágása. Mindennek meg is lett az eredménye, a muszlinszövés csaknem két évszázadra gyakorlatilag eltűnt Bengálban. Újjáélesztésére már egy ideje tudatos erőfeszítések történnek. A mai dzsámdániról úgy tartják, hogy az a Dhakában régtől fogva létező és a muzulmánok által meghonosított muszlinszövés hagyományát ötvözi. A dzsámdáni szövését 2013-ban az UNESCO a világ szellemi kulturális öröksége részének nyilvánította.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s