A nőiség és a természet reproduktív erejének kapcsolatát végletes módon jeleníti meg egy különleges ábrázolási típus, amely az Istennőt teljesen ruhátlanul és fej nélkül, szülő pózban tárja elénk. Kezeiben sokszor lótuszt tart, sőt a fejét is gyakran kinyílt lótusz helyettesíti. Egyes esetekben magzatnak vagy fának ad életet.

Ezt az ábrázolási típust a kutatók többféleképpen nevezik, ki mezítelen istennőnek, ki szégyentelen asszonynak, ki megszemélyesített jóninak (jóni=női nemi szerv). Bár a többi is igaz, mégis talán az utóbbi a legtalálóbb. Az istennő lábait szétterpesztve guggol, szeméremdombja (és nemi szerve) csupaszon közszemlére téve. A kezében tartott és a fejét helyettesítő lótuszok a vegetációval való szoros kapcsolatára utalnak. Fát szülő változatában mintegy a természetnek ad életet. Mivel azonban a terhességére sohasem utal nagy has, az ábrázolás inkább a termékenységgel állhatott kapcsolatban.

A női termékenység és az önmagát reprodukáló vegetáció ezen az ábrázoláson szinte teljesen azonosul egymással. A nőiség itt nem más, mint reproduktív gépezet. A nőalak levágott feje a személyiségétől való megfosztottságot jelzi, alávetettséget a funkciónak, amely, ha mégoly magasztos is, biológiai funkciójára redukálja a nőt.

Joggal mondhatja erre bárki, hogy az utóbbi mondatok jelenkori megközelítést vetítenek vissza egy olyan korba, amely – ahogy magam is annyi helyen leírtam már – a

természetközeliség, a természettel való együtt lélegzés megannyi tanúbizonyságát hagyta hátra. Ez igaz is. India a legutóbbi időkig a falvak Indiája volt, ahol a vidéken élők millióinak megélhetése függött – és függ ma is – a föld termékenységétől. A termékenységnek ezért óriási jelentősége volt. Az emberi kapcsolatok, a család felől nézve pedig, különösen a későbbi hinduizmusban, az elsőszülött fiúnak az atyával szembeni kötelezettségei, melyek között a halotti rítusok bemutatása áll az első helyen, az utódnemzésnek különös jelentőséget kölcsönöztek. A termékenység, a reprodukció ezért az indiai kultúra központi kérdése. A termékenység minden. De éppen ezért mégis van létjogosultsága a „szégyentelen nő” ábrázolása láttán önkéntelenül megfogalmazódó gondolatoknak.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az indiai nő számára a meddőség nagy szerencsétlenség. Már csak azért is, mert ki is lehetne más meddő, mint ő. A gyermekáldás elmaradásáért a férfiak még ma is legtöbbnyire a nőt hibáztatják, és szóba sem jön, hogy meddőségi vizsgálatnak vessék alá magukat. A meddőségről beszélni is tabutéma. A nők mindenféle praktikákat bevetnek teherbe esésük érdekében, például – ma is – az efféle ábrázolások jóniját ghível (tisztított vajjal) és sáfránnyal kenegetik, hogy gyermeket foganjanak. A nemi szervüket feltáró erotikus nőábrázolásokon gyakran látjuk, hogy a nemi szerv környékén a szobor fényesre van simogatva. Ez nem másnak, mint a gyermekáldásra vágyó férjes asszonyok érintésének köszönhető.

Wendy Doniger O’Flaherty, az indiai mitológia szakértője, a chicagói egyetem professzora a világ vallásait és kultúráit tanulmányozva továbbmegy ennél. Off with her head (1995) című könyvében a nő hangjának és identitásának helyét, a női fejet veti alá kulturális szempontú vizsgálatnak. Kifejti, hogy a női fej a nemek közötti klasszikus megkülönböztetés megzavarásával fenyeget, mivel e megkülönböztetés a férfiakat a beszéddel, az identitással és az ésszel kapcsolja össze, míg a nőket a hallgatással, az anonimitással és a hússal. A kötet szerzői amellett érvelnek, hogy a nő szexuális és reproduktív testként való tárgyiasítása szimbolikus lefejezésükhöz vezet. A lefejezés szimbolikus értelemben megtörténik a mítoszokban, a gyakorlatban pedig az olyan szokásokkal, mint a lefátyolozás és a kozmetikázás, amelyek révén a nők arca testük meghosszabbításává válik.

Szerző: Renner Zsuzsanna