Széles vállú, karcsú derekú, kidolgozott izomzatú, vadkanfejű atléta, agyarán saját termetéhez képest játékméretű, ám annál formásabb, fedetlen keblű, aléltan csüggő nőalakkal. A vadkanszáj mintha mosolyra húzódna, az ormány mintha kedvét lelné a hölgy szimatolásában. A vadkan-férfi bal lábával összetett kezű alakon látszik tiporni, mögötte egy vékonyka figura mintha papírsárkányt eregetne, felül kétoldalt egyiptomi sírfigurákhoz hasonló alakok hosszú sorai. Ez Visnu, amint Vadkan alakját öltve megmenti a Földistennő által megszemélyesített Földet a vízözönből.

Ez tulajdonképpen egy teremtésmítosz, amely a másodlagos teremtést beszéli el. A föld ugyanis már létezik, de egy démon lesüllyeszti az ősvizek mélyére, ahonnan fel kell hozni, hogy újra lebegjen a vizek felszínén, mint annak előtte. Visnu a veszélyt látva vadkan alakját ölti, mert az, úgymond, „kedveli a vízi mulatságokat”, és mellesleg alkalmas arra, hogy a víz alá bukva ormányával feltúrja az iszapot, agyarával pedig kiemelje a földet.

A mítoszt leíró szövegek nem hagynak kétséget afelől, hogy a Vadkan erre képes. A Bhágavata Purána Vadkanja maga a hegyeket az óceán mélyéről felgyűrő tektonikus őserő.

A morajló óceán széle meghasad a Varāha teste zuhanásának sebességétől, amely olyan, mint gyémántcsúcsú hegység. Az óceán kitárja hatalmas hullámkarjait és így kiált: “Óvj meg, ó, Áldozat Ura!” Az Úr, aki maga a megtestesült áldozat, nyílhegyhez hasonló éles patáival fenékig szétvágja a mérhetetlen mélységű óceánt, és meglátja a Földet az alvilágban, ahol a vízözönkor aludni vágyott, a Földet a teremtményekkel együtt a gyomrába helyezve. Nagy ragyogással emelkedik ki a vízből, agyarán a Földdel. (Fordította a szerző)

[Visnuról, aki magában foglalja a teremtmények összességét, valamint álmáról az ősvizek tetején lebegve a világ pusztulásakor – erről lásd bővebben a VISVARÚPA című posztomat.]

A Föld sorsát formáló őserő nem sokkal később a Földet karján hordozó gáláns úrrá, majd a gyönyörűséges istennő iránt vonzalmat tápláló „hősszerelmessé” szelídül. Kettejük még mindig kozmikus síkon zajló románca megtermékenyíti a Földet: a Vadkan „megkarcolja”, azaz együtt hál vele, s az ettől „kiterjed”, azaz várandóssá válik, növekedni, hasasodni kezd. Számos más indoeurópai nép mitológiájához hasonlóan a vadkan Indiában is a föld megtermékenyítőjeként jelenik meg.

Ezt azonban csak a szövegekből tudjuk. Az ábrázolásokon, mint itt is, finoman vibrál az erotika a dörgölődző ormány és a hozzásimuló istennő között, ennél direktebb utalás nem történik. De nem is kell, ez is épp elég egyértelmű, különösen, ha tudjuk, hogy a vaddisznó ormánya a megtermékenyítést jelképezi.

És kik a jelenet mellékalakjai? A Vadkan az előtte összetett kezekkel hódoló Sésa kígyó testének összetekeredett gyűrűin tapos. A kígyó emberi feje fölé kígyófejekkel ékesített kobracsuklyája magasodik. A Vadkan mögött álló karcsú nőalak feltehetőleg Srí Laksmí, Visnu állandó női kísérője. Kezében lótuszszárat tart, melynek virágtányérja a Vadkan feje felett árnyékot vet és hatalmi jelvény is egyben. A kétoldalt sorakozó figurák istenek, bölcsek, églakók, akik a Vadkan dicső tettének hírére érkeznek és hódolnak a Vadkan-Visnu világraszóló tettének nagysága előtt.

Szerző: Renner Zsuzsanna