Kívánságteljesítő tehén – ígéretes név, ki ne szeretne ilyet? Bár az aranyhal kisebb helyen elfér, legalábbis eleinte.

Ez a csodalény a nőiség anyai, mindent önzetlenül adó oldalát képviseli. Vágytehénnek vagy csodatehénnek is nevezhetjük, a bőség tehenének, aki gazdája minden vágyát teljesíti. Így már mindjárt nem mentes az erotikus felhangoktól sem.

Az indiai vallás, mitológia és művészet egyik legsajátosabb vonása a nőiség mindenféle megnyilvánulásának folytonos jelenléte a finom erotikától az anyaság aspektusain keresztül a kendőzetlen szexualitásig. Minél jobban visszamegyünk időben, annál kevésbé szublimáltak az ilyen utalások, annál direktebbek a megfogalmazások és az ábrázolások. A Védák irodalma, amely a hinduizmus legszentebb, kinyilatkoztatott alapvetését jelenti, bővelkedik a 18 éven felüli tartalmakban. A hindu templomi szobrászat pedig középkori fénykorában is továbbvitte a korai művészet szexuális ábrázolási formáit, sőt újakkal is bővítette azok gazdag tárházát. És ami még ennél is érdekesebb, hogy az indiai kultúrának ezt az erotikus vezérmotívumát hasonlóan erőteljes jelenlétével egészíti ki és ellenpontozza egyben az aszkézis motívuma.

De maradjunk most a kívánságteljesítő tehennél, s vele a nőiség anyai aspektusainál. India – már a legrégebbi időkben is földműves civilizáció lévén – megélhetésében, alapvető táplálkozásában elsősorban a monszuneső és folyók öntözte föld terményeire és legfontosabb háziállatának, a szarvasmarhának a termékeire támaszkodott. A föld termékenységét, reproduktív képességét természetes módon állította párhuzamba a női termékenységgel, a borjait tejével tápláló tehenet pedig életadó mivoltában az anyasággal. A kétféle szimbolizmus közötti többszörös áthallását jelzi, amikor az anyaként megszemélyesített földet tehénként ábrázolják.

A kívánságteljesítő tehén – eredeti nevén Kámadhénu – mitológiai története sem érdektelen. Csodatehenünk a tejóceán köpülésekor jelenik meg a földön. Ez az a történet, amikor az istenek és nagy hatalmú ellenlábasaik, az aszurák kiköpülik, úgymond, a tejtengert, hogy a benne rejlő kincsekhez – elsősorban a halhatatlanság italához – hozzájussanak. Tulajdonképpen teremtésmítosz ez, amelyben a tapasztalati világ egyes égi jelenségei, amelyek korábban az ősvizekben (itt: tejóceán) „feloldva”, azaz immanensen léteztek, most látható formát öltenek.

A kiköpült kincsek között van a Kámadhénu is, akit az istenek a hét ősbölcs

egyikének, Vasisthának ajándékoznak. Ő az a legendás bölcs, aszkéta, akinek a Rigvéda 7. könyve és a Visnu Purána szerzőségét tulajdonítják. Csodatehenünk tehát magántulajdonba kerül, úgy is tekinthetjük, hogy Vasistha felesége lesz, az óind kultúrában ez a kettő nem jelentett nagy különbséget. A nő először az apja fennhatósága alatt állt, majd férjhez adták, és attól kezdve a férje rendelkezett fölötte. Kámadhénu cserében minden földi jóval ellátja Vasisthát.

Ábrázolásai mutatják, hogy nem akármilyen teremtmény a Kámadhénu: szemei a Nap és a Hold, teste különböző pontjain 84 istenség lakozik. Vasisthának hamar irigye is támad miatta: egy Visvámitra nevű király szeretné őt megszerezni. Össze is csapnak, kölcsönösen varjúvá változtatják és jól megtépik egymást, Brahmá istennek kell rendet teremtenie közöttük.

De valójában nemcsak a csodatehénre, hanem a Vasishtha által viselt udvari papi tisztségek egyikére is fáj Visvámitra foga. Utóbbinak van egy majdhogynem áthághatatlan akadálya, melyet az ind társadalom szerkezete támaszt, éspedig az, hogy Visvámitra ksatrija, azaz a harcosok rendjének a tagja, és mint ilyen, király lehet, de pap nem, ahhoz előbb bráhmanává kellene válnia. Erre egyetlen mód van: Visvámitra eónokon át kemény vezeklést folytat, s ezzel érdemessé válik a bráhmanaságra.

Érdemes itt talán néhány mozzanatot kiemelni. Ha azt halljuk, bölcs, vagy még inkább: ősbölcs, hajlamosan vagyunk egy meditációban végletekig megszelídült, minden hívságtól mentes, galamblelkű vezeklőre gondolni. Ehelyett mit látunk? Rivalizálás, hatalmi harcok pozíciókért, nők birtoklásáért. A bölcsesség óind kontextusban nem szelídséget jelent, hanem a dolgok működésének átlátását, teljes megértését, s ezáltal felettük hatalom szerzését. Ennek eszköze a vezeklés, az aszkézis, amely a mágia és a varázslat hatalmát is gyakorlója kezébe adja.

A csodatehén ábrázolása akkor változik nagyot, amikor tehénfeje helyén koronás

női fejjel, dúsan felékszerezve, sőt olykor dús női keblekkel látjuk viszont. Ez a fordulat, érdekes módon, az indiai iszlám hódítás után következik be és perzsa hatásnak tulajdonítható. A perzsa festményeken a 15. századtól lótesttel, női arccal, sasszárnyakkal, pávafarokkal ábrázolják azt a burák nevű mitológiai lényt, akin Mohamed próféta a legenda szerint mennybéli utazást tett. E hatásnak tulajdonítható, hogy a Kámadhénu az újabb, népszerű ábrázolásokon ebben az indoperzsa összetett alakban – tehéntesttel, női fejjel, szárnyakkal és páva farktollakkal – jelenik meg. Mindenesetre érdekes adalék a hindu ábrázolások történetéhez, hogy a hinduk legszentebb állatának ma elterjedt ábrázolása legalább annyira muszlim, mint amennyire hindu.

De jobb is ezzel nem szítani a manapság amúgy is gyakran felkorbácsolódó hindu kedélyeket. A tehénkérdés amolyan toposz az indiai hindu-muszlim viszony történetében. A szarvasmarha levágása a hinduk számára nagyon erős tabu, áthágása számos véres összecsapás okozója volt hinduk és muzulmánok között a történelem során és ma is. A marhavágás teljes tilalmának bevezetése ma az egyik leghevesebben vitatott politikai kérdés Indiában, és a sajtóban egymást érik az ezzel kapcsolatos provokációkról, villongásokról, gyilkosságokról szóló híradások.

A tehén mint tabu története a következő. A tehén egyik istennek sem hordozó állata, mégis tisztelik. Brahmá a hagyomány szerint egyszerre teremtette a tehenet és a bráhmanákat. A bráhmanák mutatják be az áldozatokat, amelyekhez a tehén szolgáltatja a tejet, vajat stb., tehát az áldozati adományokat. Bráhmanát megölni már a régi törvénykönyvek szerint is főbenjáró bűnnek számított, s a tehén megölése a fentiek miatt a bráhmanáéhoz hasonlatos. A tehéntrágya a tisztító szertartásoknál nélkülözhetetlen (mellesleg a falvakban ezzel fűtenek és tüzelnek a tűzhelyben). A tehenek tisztelete évente történik, ilyenkor színesre festik a szarvaikat és megfürdetik őket a közeli folyóban.

A tehén kitüntetett szerepét a mindennapokban is érzékeljük, hiszen a tehenek jelenléte falvakban és városokban egyaránt része India vizuális képének. A közlekedésben is részt vesznek, használják az utakat, sőt elsőbbséget élveznek. Ha tehéncsorda jön, megáll a forgalom. A városok sovány tehenei a szeméten legelésznek, és ha nejlonzacskót nyelnek, abba belepusztulnak. A hindu asszonyok közül sokan etetik, naponta egy-egy csapátival, a közelben éldegélő tehénkét.  Ez is része a tehén iránti tiszteletnek. Ezek a tehenek egyébiránt általában nem gazdátlanok, de sok kívánságot nem teljesítenek, annyira soványak, hogy tejet is alig-alig adnak.

Szerző: Renner Zsuzsanna