“Szemed a napba, lelked a szélbe” – temetési rítusok Indiában

 „Szemed a Napba menjen, lelked a szélbe, menj, érdemed szerint, a földre vagy a mennybe,
Menj a vizekbe, ha az a sorsod, vagy menj, lakozz növényekben tagjaiddal.”

(Rigvéda X, 16, 5–6, a szerző fordítása)

A temetési szertartások a hindu hagyományban az utolsók az életszakaszokat kísérő szentségek sorában.

A holttestet saját házában előkészítették: megmosdatták és új ruhába öltöztették, hogy abban lépje át az új létforma küszöbét. Ezt követően a legelterjedtebb árja hagyomány szerint a lehető leghamarabb az égetőhelyre vitték. A halottat a gyászolók kísérték a rangidős rokon vezetésével, majd az égetőhelyen szent szövegek recitálása közben elhamvasztották. A gyászolók körüljárták a halotti máglyát, de nem az általában szokásos, óramutató járása szerinti irányban, hanem ellenkezőleg.

A hamvasztás után a gyászolóknak tisztulási szertartást kellett bemutatniuk, melyek között a legfontosabb, hogy megfürödtek a közeli folyóban, tóban vagy víztárolóban. Ezután hazatértek, ezúttal a legfiatalabb vezetésével. A harmadik napon az elszenesedett csontokat összegyűjtötték és a folyóba dobták – lehetőleg a Gangeszbe, India legszentebb folyójába.

Halotti máglyák. Manikarnika Ghat, Varanasi (Benáresz). Kép forrása: http://www.flickr.com/photos/fyunkie/947823175/
Halotti máglyák. Manikarnika Ghat, Varanasi (Benáresz). Kép forrása: http://www.flickr.com/photos/fyunkie/947823175/

Ezt a temetési szertartást, amely, úgy tűnik, a régi Indiában elsősorban az árja közösség teljes jogú tagjait illette meg, ma is azonos módon végzik. De ez a temetési szokás korántsem volt kizárólagos, az Indus-völgyi civilizáció népe jellemzően inkább eltemette a halottait. A korai árják sem minden esetben szórták folyóba az elszenesedett maradványokat, hanem fontos személyek esetén halomsírokba temették.

„Térj meg Föld anyánkhoz, a messze elnyúló, jóságos földhöz! Gyapjú-lágyságú ifjú nő ő a jámbornak. Ő védjen téged az enyészet ölétől! (10)
Domborulj fel, ó Föld, ne nehezedjél reá! Engedd, hogy könnyen hozzád férkőzzék és jól elhelyezkedjék! Takard be őt, ó Föld, mint gyermekét az anya ruhája szélével! (11)
Domboruljon fel a föld s álljon szilárdan, ezer oszlopon nyugodjék! Tejtől-vajtól csepegjen ez a ház (ti. a sír), legyen mindenkor az ő hajléka! (13)
Az atyák (az ősök szellemei) tartsák házadnak oszlopát itt, amott (a túlvilágon) Jama készítsen számodra hajlékot!” (14)

(Rigvéda X, 18, Schmidt József fordítása)

A halomsírba temetés szokása később a buddhista sztúpák formájában élt tovább, majd teljesen felhagytak vele. Viszont a kisgyermekeket, akiknek a teste még nem hordozza mindazt a szennyezést, amit az idősebbeké, és még nem teljes jogú tagjai az árja közösségnek, ma is gyakran temetik vagy hamvasztás nélkül folyóba vetik. Hasonlóképpen temethetik az aszkétákat és egyes dél-indiai alacsony kasztok tagjait is. A temetési szokásokat tehát nagy mértékben befolyásolja halott rituális tisztaságának foka és egyéb körülmények is.

A régi irodalmi utalásokban a halottégető helyet (smasána) úgy írják le, mint ahol rothadó hullák hevernek, kutyák kóborolnak, keselyűk köröznek és kísértetek tanyáznak.

„Parázsló máglyák rőt tüze vetett sejtelmes fényt az útra, és a király üggyel-bajjal megtalálta a sötétben a sinsapá-fát. A halottégetés pernyéjétől kormos fa dögszagú ágán ott lógott a tetem visszataszítóan, mint valami kísértet hullája.”

(A hulladémon huszonöt meséje, részlet. Vekerdi József fordítása)

Siva és a félelmetes Bhairaví istennő a halottégető helyen. Kép forrása: http://www.exoticindiaart.com/ hl88
Siva és a félelmetes Bhairaví istennő a halottégető helyen. Kép forrása: http://www.exoticindiaart.com/ hl88

Ezek a leírások azt jelzik, hogy a régi Indiában sokszor nem hamvasztották el a holttesteket, hanem – mint a perzsa zoroasztriánusok – egyszerűen kitették halottaikat az állatok martalékául. Nyilván anyagi szempontok is közrejátszottak ebben. A szegényebb hinduknak ma is meg kell elégedniük kisebb máglyákkal, amelyeken a holttest sokszor nem ég el teljesen, miközben a tehetősebbek porhüvelyét drága szantálfából rakott máglya illatos tüze emészti.

A hamvasztás után tíz nappal italáldozatot mutatnak be (vízzel, tejjel) a halottért és áldozati adományként rizsgolyókat (pinda) készítenek. Ezek az áldozatok a túlvilági útját járó lélek táplálására szolgálnak, csakúgy, mint az Atyák tiszteletére rendszeres időközönként bemutatott, ún. sráddha szertartások. A fiúgyermek azért olyan fontos a hindu hagyományban, mert az elsőszülött fiú az, aki ezeket az áldozatokat bemutathatja, kezdve attól, hogy ő gyújtja meg atyja halotti máglyáját, s ezzel egyengeti atyja számára az üdvösség felé vezető utat.

Szerző: Renner Zsuzsanna

(Források: J. Gonda: Les religions de l’Inde; A.L. Basham: The Wonder that Was India; Schmidt József: A szanszkrit irodalom története; Rigveda; Mesefolyamok óceánja)

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s