Előzmények. Ismerkedés a Pandzsábbal

Előzmények. Ez év októberében vállalkozó kedvű útitársak 11 főből álló csapatával a Himalájában jártam. Nem lévén hegymászók, csúcsokat hódítani nem szándékoztunk, hanem az előhegységekben barangoltunk, fenséges természeti környezetben ismerkedve történelemmel, vallásokkal. Az indiaiak szemében a Himalája az istenek lakóhelye, a világot mozgató erők és életadó vizek forrása, melynek templomait, megszentelt helyeit évente zarándokok milliói látogatják. Így mi is óhatatlanul – nemcsak szimbolikus értelemben, hanem konkrétan is – sok helyen a zarándokok által évszázadok óta taposott utakon, a spiritualitás ösvényein jártunk. A csoport tagjainak többsége még nem járt Indiában, ezért szerettem volna, ha alkalmunk nyílik együtt megtapasztalni az Indiát mélyen átható vallási érzület és gondolkodás hétköznapi megnyilvánulásait és szellemiségét. A Himalája-vidék erre nagyon is alkalmasnak ígérkezett. Nem magától értetődő persze jellemzően materialista világunkból Indiába csöppenve ezt az alapjaiban más, bár sokszor nem kevésbé materiális, mégis hit által átjárt, olykor meghökkentő, stresszes és bosszantó, máskor lenyűgöző, megrendítő, lélekemelő, és összességében garantáltan ellentmondásos világot befogadni. Útitársaim becsületére legyen mondva, fizikai és szellemi erőfeszítést nem kímélve adták át magukat az első perctől India befogadásának. Nevezetes városok jelölték ki utunk fő állomásait a hétköznapi tapasztalás szintjén, és szent helyek, templomok nyitották meg előttünk a mélyebb átélés kapuit. Utunk megkoronázásaként a Gangesz forrásához terveztünk feljutni. A teljes útitervünk a Delhi-Amritszár-Dharamsálá-Kángra-Maszrúr-Simla-Haridvár-Risikés-Uttarkásí-Harszil-Gangótrí-Gómukh-Gangótrí-Dévprajág-Déhrádún-Delhi útvonal bejárása volt.

Már tavasztól izgatottan készültünk az útra, Indiából azonban nyugtalanító hírek érkeztek. Májusban az India és Pakisztán között kitört fegyveres konfliktus adott okot aggodalomra, amely azonban szerencsére elsimult. Júniustól, a monszun kezdetétől viszont a heves esőzések okozta pusztítás híreivel voltak tele a hírcsatornák. A károk Indiának éppen azokban a tagállamaiban voltak a legsúlyosabbak, ahová készültünk: a Pandzsábban, Himácsal Pradésban és Uttarakhandban. Az idei monszun rendkívüli erejét az okozta, hogy a Mediterráneum felől érkező, esőt hozó légtömegek India felé áramlása (“Western disturbances”, a magyar meteorológiai szakkifejezést nem ismerem) a globális időjárási változások következtében eltolódott. Korábban a téli időszakra volt ez jellemző (Indiában december közepe-február vége között), idén viszont egybeesett a monszunnal, aminek következtében extrém időjárási helyzet alakult ki. Sunita Narain környezetvédő aktivista, a Tudományos és Környezetvédelmi Központ főigazgatója YouTube csatornáján drámai szavakkal ecseteli azt, ami valóban drámai: a kiáradt folyók, a földcsuszamlások, a hegyekről lezúduló sártenger hatalmas károkat okozott a közúti infrastruktúrában, falvakat tett a földdel egyenlővé és emberéleteket is követelt. Narain nem nagyon túloz, amikor bibliai mértékű áradásról beszél. Elég csak egy adatot ide idéznem: a monszun 3 hónapja alatt (június-augusztus) a napok 90%-án heves vagy extrém heves esőzések voltak Himácsal Pradésben, Uttarakhandban és Dzsammu&Kásmírban (heves esőzés: 115-204 mm, extrém heves: 204 mm felett 24 óra alatt). A Pandzsáb összefüggő víztükörré változott. Nem volt alaptalan az aggodalom, hogy az utunkat is elmoshatja az eső. Ideillesztem Sunita Narain videóját, érdemes megnézni; angol nyelvű ugyan, de a feliratozás megkönnyíti a megértést. Belinkelem a Dharalí falut (Uttarkási körzet) sújtó felhőszakadásról és sárözönról készült egyik felvételt is, amelyet a vezetőnk mutatott meg nekünk, amikor az elsodort falun haladtunk keresztül. A monszun pusztítását tehát utóbb volt alkalmunk a saját szemünkkel is megtapasztalni.

Indulásunk előtt úgy két héttel indiai partnerirodánktól megnyugtató választ kaptunk: a hegyi utakat nagy erőkkel javítják, nem utolsó sorban azért, mert a monszun végétől a Díválíig (valójában Dípávalí, a fény indiai ünnepe) tartó időszak (szeptember-október) a himalájai zarándoklatok egyik fő szezonja. A kommunikáció helyreáll, a célpontjaink megközelíthetők, és a Gangotri Nemzeti Parkba is kiadják a belépési engedélyeket. Az indiai-pakisztáni határ közelében fekvő Amritszárba szabadon lehet utazni – ezt korábban is tudtuk -, mi több, a Wagah-Attari határátkelőhely meglátogatásának sincs akadálya. Megkönnyebülten lélegeztem fel, annyi szervezés és előkészület után nagy csalódás lett volna, ha meghiúsul az utazásunk. A Gangotri Nemzeti Parkba történő belépéshez egyébként mindig kell engedély, amit az illetékes hatóságok az aktuális időjárási és terepviszonyok függvényében adnak ki. Beszerzését az általunk megküldött dokumentumok birtokában partnerirodánk intézte. Ezen kívül engedély kellett a minibuszunkra is, mert az utak állapota miatt csak műszakilag kifogástalan járműveket engedtek fel a Gangesz felső folyása mentén fekvő Uttarkásíba és az azon túli régióba.

Érkezés Indiába. Az Emirates légitársaság Dubajból érkező gépe október 5-én reggel tette le kis különítményünket Delhi Indira Gandhiról elnevezett nemzetközi repülőterén. Mivel útitársaim egy kivétellel korábban nem jártak Indiában, át kellett esniük a biometrikus regisztráción, amelynek célja elvileg éppen a beléptetés megkönnyítése. Magát a regisztrációt azonban semmi sem könnyítette, legkevésbé az odarendelt terepszínű egyenruhás katona, aki pillanatnyi szünet nélkül magánbeszélgetést bonyolított a mobiltelefonján, és ebből a tevékenységéből a hozzá intézett kérdések sem zökkentették ki. Mondhatni ügyet sem vetett a termináloknál folyamatosan problémákba ütköző frissen érkezettekre. Persze lehet, hogy neki csak a rendre kellett felügyelnie, a segítés nem szerepelt a munkaköri leírásában.

A csomagfelvételnél újabb kellemetlenség várt ránk, két útitársamnak ugyanis nem érkezett meg a csomagja. Mint utóbb kiderült, átvilágításkor gyanús tárgyat véltek felfedezni bennük, ezért lefoglalták. Az ellenőrzések megszigorításának hátterében vélhetően a terrorveszély áll, erre utalt a fokozott katonai jelenlét is az indiai repülőtereken. Teljes szigorral járnak el az elektronikus tárgyak – legyen az power bank, egyszerű elem vagy bármi más – szállítására vonatkozó előírások betartatásában: ezek kizárólag kézipoggyászban vihetők és a biztonsági ellenőrzés során bemutatandók. Ha a feladott poggyász átvilágításakor a legkisebb gyanú felmerül, a csomagot átvizsgálásra visszatartják, az ügyintézési idő 72 óra. Egyik útitársam 2 nap múlva, másik harmadnap vehette át, akkor már Amritszárban, a Delhiből utánaküldött bőröndjét.

Mindezzel jócskán ment az idő, úgyhogy végül a 3-as terminál kapuján kilépve, leendő kísérőnkkel, Gauravval való megismerkedésen villámgyorsan túlesve, futólépésben indultunk a belföldi járatok termináljára, ahol már kezdődött a beszállítás az IndiGo amritszári járatára. A repülési idő alig több mint 1 óra, ezalatt névre szóló zacskókban magokat és rágcsát osztottak ki közöttünk. Más utasok nem kaptak. Miközben ezen csodálkoztunk, már fel is tűntek alattunk a Pandzsáb termőföldjei: smaragdzöld zsebkendőkkel borított, asztallap simaságú vidék, takaros rendben tartott kultúrtáj. Fentről nézve nyoma sem volt már az özönvízszerű esőzésnek, amelynek következtében néhány héttel korábban még az egész Pandzsáb víz alatt állt. A Himalája lábánál fekvő tartományt ugyanis nemcsak közvetlenül öntözi a monszun, hanem a tőle északra fekvő himalájai hegyekben lehulló csapadékmennyiség is ide zúdul le. Érkezésünkkor azonban már csak a táj üde zöldje utalt arra, hogy idén a szokásosnál 400%-kal több eső esett.

A Pandzsáb. Az India gabonaraktáraként is emlegetett régió ma elsősorban két dologról ismert: a szikhekről és a mezőgazdaságról. India elsődleges élelmiszertermelőjeként a Pandzsáb saját fogyasztásán kívül jelentős részt vállal India egészének élelmiszerrel, elsősorban búzával és rizzsel történő ellátásából is (búzából a nemzeti élelmiszerbank 20%-át adja). A pandzsábi mezőgazdaságot történetileg a dzsát parasztság alapozta meg, amely a 18. századtól a szikh vallás legfőbb társadalmi bázisát is alkotta. Egalitárius társadalmi hagyományaik révén a szikh vallás eszméi természetes közegre találtak körükben. A szikh vallás (szikhizmus, hívei körében szikhí) az India földjén született hitrendszerek egyike. A szikh közösség tagjai – amennyiben hűek a hagyományhoz, és többnyire azok – nem nyírják a hajukat; a férfiak összefogják és a fejtetőn kontyba tekerik. A vágatlan haj (pandzsábi nyelven kés) az öt vallási jelkép egyike. Erre kerül a jellegzetesen megkötött turbán. Más indiai népcsoportok férfi tagjai is viselnek turbánt, például a rádzsputok, de a viselés módja eltér. A szikheknél is többféle turbánstílus létezik, de jellegzetes a homlok feletti fordított V vonal és a homlok feletti kicsúcsosodó rész. A turbán a szikh identitás része, viselői könnyen felismerhetők róla, bárhová vetődjenek is Indiában vagy azon kívül. A külső ismertető jegyeken kívül a shikhek ismertségéhez hozzájárul az is, hogy nagy számban vannak jelen olyan társadalmilag elismert területeken, mint a jog, az orvoslás, a közszolgálat, a technológia különféle ágai, közte az IT, de sikeresek a vállalkozói tevékenységekben, például a szállításban is. A diaszpórában is jelen vannak, számarányuk főként Kanadában, az Egyesült Királyságban, az USA-ban és Ausztráliában jelentős.

A Pandzsáb azonban nemcsak India éléskamrája és a szikh vallás szülőföldje, hanem már a történelem előtti időktől kezdve fontos szerepet játszott az indiai társadalom és vallás kialakulásában. Neve, amely magyarul annyit tesz, az „Öt Folyó Földje”, a pánycs áp, ’öt víz’, ’öt folyó’ jelentésű szanszkrit kifejezésből ered. Hordalékkal feltöltött síkságát ugyanis öt folyó: a Dzshélam, a Csenáb, a Ráví, a Beász és a Szatledzs öntözi. Ez az indiai szubkontinens északnyugati részén fekvő terület volt a szubkontinensre betelepülő indoárják legkorábbi indiai szállásterülete, ami nem meglepő, hiszen ide nyílik a Haibár- (Khyber-) hágó, India szárazföldi kapuja; minden szárazföldön érkező betelepülő és hódító ezen a hágón át lépett India földjére. Az árják hozták magukkal a szanszkrit nyelv legrégibb formáját, és alkották meg a hindu vallás legősibb szent könyveit, a Védákat. A Védák szent nyelve, a szanszkrit a latinnal, az ógöröggel és számos mai európai nyelvvel rokon, de mindegyik közül a legősibb és legkomplexebb. A négy Véda közül az első, a Rigvéda éppen itt, a Pandzsábban formálódott. Himnuszai az árja hitvilág természeti jelenségeket (tűz, vihar, eső, a bódító nedűt adó szóma növény stb.) megtestesítő, kozmikus és emberi rendet fenntartó istenségeit dicsőítették. Az istenek királya, a mennykőfegyverű, szómát nyakaló Indra – amolyan égbe transzponált törzsfőnök – bódulatában hetvenkedve csapkodná ide-oda akár a földet is, de az is ő, aki a Vritra nevű szárazságdémon megölésével elhárítja az emberek boldogulása útjában álló akadályokat. A Pandzsáb, amely jól körülírt területi egységként sajátos fejlődési ívét a történelem során egészen India függetlenségének elnyeréséig megtartotta, India 1947-es felosztásakor kettészakadt. A Pakisztán és India közötti határvonalat nagyjából a Ráví folyó mentén húzták meg, így ma a Dzsélam és a Csenáb a pakisztáni, míg a Beász és a Szatledzs az indiai oldalon folyik.

Szöveg és fotó © Renner Zsuzsanna
Folytatás következik