Amritszár óvárosa

Miután gépünk landolt Amritszár repülőterén, jó egy-másfél órás buszos transzferrel értük el szálláshelyünket. Jócskán benne voltunk már a délutánban, mikor rövid szállodai pihenő után sétára indultunk Amritszár óvárosában. A fallal körülvett történelmi városnak abban a negyedében jártunk, amely a híres Harmandirt – teljes nevén a Srí Harmandir Száhibot, közismertebb nevén az Aranytemplomot -, a szikh vallás legszentebb helyét öleli körül. Amritszárt a szikh hagyomány szerint az 1500-as években Rám Dász guru, a szikhek negyedik vallási vezetője alapította, akkor még Rámdászpur néven. Ma ez a történelmi városmag a régi indiai városok sorsában osztozik. Meglegyintette ugyan a városrehabilitáció szele, lásd alább, de csak nagyon részlegesen és felszínesen. A kevés régi épület, ami még áll, szomorúan elhanyagoltnak tűnik, még akkor is, ha érintette a 2010-es évek második felének rekonstrukciós programja. Vasárnap késő délután lévén az utcák szinte kihaltak voltak és a bazár legtöbb üzlete zárva volt, így teljes valóságában tárult elénk a légvezetékek mindent behálózó kuszasága és a szanaszét heverő szemét látványa. Már a régi városrészhez vezető út is erősen sokkolta elsőnapos Indiajáró csapatom tagjait: a töredezett útburkolat itt-ott heverő köveit, a kátyúkat és tócsákat kerülgetve, járművek elől ugrándozva, útszélre félrehúzódva „sétáltunk” a régi városrész felé. A régi indiai városok mizériája az újdonság erejével hatott útitársaimra, ezt hívják kultúrsokknak. Az amritszári óváros engem Ódelhire emlékeztetett, de csak jellegében, mert méreteiben nem közelíti meg Delhit. Az Aranytemplomhoz vezető sétálóutcát szegélyező házak ugyan jó karban vannak és egységesebb stílust képviselnek, ám ezek nem felújított, hanem a lebontott régiek helyén újonnan felhúzott épületek, amolyan régi-új “örökségi negyed”.

Ha később nem mondják útitársaim, hogy sokkolta őket Amritszár, lehet, hogy észre sem veszem. Bátran vetették magukat az utcai csemegék kóstolásába. Nyitva találtuk a város leghíresebb dzsalébí sütődéjét, ahol jókora olajsütőkben ígéretesen sercegett a spirál alakban belecsorgatott tészta, amit aztán kardamommal és rózsavízzel ízesített cukorszirupban, kis papírtálcákon nyújtanak át. A dzsalébísütő előtt egy sámlin kuksoló öregúr fűszeres golyókat sütött, kicsit odébb pedig mangóból és más egzotikus gyümölcsökből, például tamarindból készült gyümölcssajtokat lehetett kóstolni és celofáncsomagolásban vagy dobozolva megvásárolni. Vezetőnk, Górav szorgalmasan válogatta és kínálta a jobbnál jobb falatokat. Útitársaimnak nem kellett sok biztatás, lelkesen merültek el az indiai street food élvezetében, és ezzel végérvényesen el is veszítették Indiaszüzességüket.

Bár az üzletek többsége zárva volt, néhány textilbálákkal és szövetkötegekkel roskadásig megrakott tricikli és kézikocsi mégis emlékeztetett arra, hogy az amritszári kézművesség, közte a textilszövés hagyománya régi gyökerekre nyúlik vissza. A város kézműiparának és kereskedelmének alapját a városalapító Rám Dász guru vetette meg a 16. század második felében azzal, hogy kézműveseket és kereskedőket telepítettle a városban, hogy elősegítsék a város fejlődését és a kialakulóban lévő közösségi életet. Kiemelkedtek közülük a takácsok, akik akkoriban a szikh vallás fő társadalmi bázisát alkották. Egykori boltjaik közül néhányat most is látni lehet nem messze az Ahluwalia erődtől (Qila Ahluwalia), pontosabban attól, ami az erődből mára megmaradt. Ez nem sok, de mégis csak egy kis darab történelem. A Harmandir védelmére emelték azt követően, hogy Ahmad Shah Durrani, a vezetésével létrejött afgán állam uralkodója 1762-ben többedszerre is betört Indiába, ezúttal azért, hogy a szikhek növekvő politikai hatalmát megtörje. Hadjárata során a Harmandirt is részben leromboltatta. Az erőd építtetője az egyik szikh politikai-katonai egység vezetője, Jassa Singh Ahluwalia volt. Az eredetileg fallal körülvett, palotát is magában foglaló erőd nagy részét később lerombolták, illetve, miután a brit gyarmatosítók győzelmet arattak a szikhek felett, koloniális ízlés szerint átalakították. A megmaradt részek ezt a vegyes stílust tükrözik: régiek a faragott, falból kiugró dzsárókha-erkélyek és áttört farácsok, gyarmatosítás korabeliek a homlokzati freskók. Valamelyes erőfeszítés történt a helyreállításra 2020-ban, amikor a megmaradt épületeket, kapukat és a külső homlokzatot az örökségi városok nemzeti fejlesztési terve (HRIDAY) keretében restaurálták. Az óváros általános állapota azonban vizuálisan annyira meghatározó, hogy felülírja, szinte észrevétlenné teszi a restaurálás eredményeit. Ezen kívül az emberi tevékenységek, különösen az épített örökség kereskedelmi és raktárcélra történő felhasználása mint a régi épületek leromlásának egyik fő oka nem szűnt meg, a részleges helyreállítást követően és ma is folyamatosan zajlik.

Érdemes néhány mondat erejéig kitérni a HRIDAY programra. A szó jelentése ‘szív’, de valójában ez a betűszó a Nemzeti Örökségi Városok Fejlesztési és Bővítési Programja nevének rövidítése (National Heritage City Development and Augmentation Yojana = HRIDAY), amely egyike a közelmúltban megkezdett, illetve lezajlott indiai városfejlesztési programoknak. Ezt a kormányszintű kezdeményezést 2015-ben indította el az indiai Városfejlesztési Minisztérium a városi önkormányzatok partnerségével, 500 millió rúpia (forintra váltáshoz négyes szorzót lehet alkalmazni) költségvetéssel. Ez nem tűnik túl soknak, főleg a feladathoz képest. A program 12 úgynevezett örökségi város bevonásával zajlott, és 2019-ig tartott (örökségi városnak nevezik a jelentős építészeti örökséggel rendelkező történelmi városokat). Alapvetése az volt, hogy összekapcsolja az örökségvédelmet a korszerű várostervezéssel és gazdasági növekedést is biztosítson; megőrizze a történelmi városok egyedi karakterét és kulturális értékeit, ugyanakkor kialakítsa az alapvető városi infrastruktúrát – higiénia, nyilvános WC-k, ivóvízellátás, világítás, parkolási lehetőségek, megfelelő (esztétikus, biztonságos) környezet a turisták számára -, s mindez gazdasági fellendülést is hozzon turizmusélénkítő hatása és a kapcsolódó foglalkoztatás révén. Amritszár mellett a program résztvevője volt például Dvárká (Dváraka, Dwarka) Gudzsarátban, Gajá (Gaya) Bihárban, Káncsípuram (Kanchipuram) Tamilnáduban, Mathurá és Váránaszí Uttar Pradésban stb. A projektek egy élhető város megtervezésével kezdődtek. Ha valaki kíváncsi rá, hogy néz ki egy ilyen beavatkozási terv, Amritszárét itt lehet megtekinteni: https://oasisdesigns.org/chridayc.asp

Több, a programban részt vevő város esetében visszatérő elem volt például az ikonikus történelmi emlékek, vallási helyszínek jobb megközelíthetőségének biztosítása. Aki járt már Indiában, tudja, hogy az urbanizáció fokozódásával a városok szövedéke valósággal ránőtt a híres templomokra, emlékhelyekre, és a sűrű szövedékből valósággal ki kellett bontani őket, ha kanyargós sikátorok útvesztője helyett levegősebb, direktebb és rendezettebb megközelítést akartak elérni. Váránaszí esetéről részletesen írtam – jóllehet angolul – ezeken az oldalakon (ld. Fading Touch of Eternity), de az amritszári Aranytemplom esetét is említhetnénk. Itt is sikerült egy széles, kényelmes, impozáns – habár művi – felvezetést adni a híres szentélynek. Amritszár esetében kiemelt szerepet kapott a városi parkok (Jallianwala Bagh, Ram Bagh) revitalizációja is, ami valóban szépen sikerült.

Hamár városi infrastuktúráról és higiéniáról esett szó, meg kell említenem a szemétkérdést. A repülőtérről a városba befelé menet láttunk egy szemetesautót. Egyszerű kis platós kocsi volt ez, de ami a lényeg, gyűjtötte a szemeteszsákokat. Ugyanakkor az óvárosban, mint említettem, szanaszét hevert az utcákon a szemét. Illetve néha úgy tűnt, mintha kupacokba össze lenne húzva (?). Szerettem volna hinni benne, hogy azért kotorják kicsit össze, mert elszállításra vár… de szemetesautót nem láttunk többet. Sokat hallani arról, hogy India átfogó programot indított a mindent elborító szemét kezelésének megszervezésére. Sajnos a mindennapos tapasztalat köszönő viszonyban sem áll a hivatalos statisztikákkal. A kormányzati önreklám ellenére India lassan belefullad a saját szemetébe, ami szerintem erősen rontja a nemzetközi megítésélét, és talán áttételesen a versenyképességét is. Ideje lenne változtatni.

Szöveg és képek © Renner Zsuzsanna
Folytatása következik