Utunk a Himalájában 3. rész

A Harmandir

Második napunk az amritszári Harmandir, közkeletű nevén az Aranytemplom jegyében telt, kétszer is visszatértünk ide, délelőtt és a késő esti órákban. Nem hagytuk ki az 1919-es brit mészárlás színhelyét, a Dzsaljanválá Bághot (Jallianwala Bagh) sem, sőt megnéztük a Wagah-Attari indiai-pakisztáni határátkelőnél az esti zászlólevonás ceremóniáját is, de a nap fókuszában mégis a szikhek híres temploma állt. Úti beszámolómnak ebben a részében főként a templommal és a szikhekkel kapcsolatos gondolatokat osztok meg.

Az Aranytemplomnak is nevezett Harmandir Száhib, vagy egyszerűen Harmandir (jelentése: “Isten temploma”), megint más nevén Darbár Száhib (kb. “Magasztos Udvar”) a szikh vallási közösség szíve, központi szentélye, gravitációs pontja. Valójában nem egyetlen templom ez, hanem egész épületkomplexum, amelyben a templom körül helyet kaptak olyan funkciók, mint a szikhek vallási és politikai vezető testületeinek székhelye, a templomot igazgató bizottság, és nem utolsó sorban a langar, a közösségi étkezde, amely naponta százezer embert lát el ingyen étellel. Érdekes, hogy először a mai templomot körülvevő vízmedence jött létre. A harmadik guru, Amar Dász fejében fogant meg a szent vízmedence építésének gondolata, majd a tervet utóda, a várost is alapító Gurú Rám Dász valósította meg. A földet hozzá az első guruk vásárolták, illetve kapták adományként a környező falvak földbirtokosaitól (zámindárjaitól). A medence az Amrita Szágara, azaz ‘Nektártó’ nevet kapta, amiről a körülötte felnövő várost is elnevezték. A medence és a város építése egyszerre kezdődött 1570-ben, és röpke hét év alatt, 1577-re be is fejeződött. Azonban a szikh vallás alapítása óta eltelt évszázad alatt a szikh közösség megerősödött, így szükségét érezhették egy központi istentiszteleti hely létrehozásának is. Ez az ötödik gurú, Ardzsun alatt valósult meg, aki a maga tervezte szentélyt a szent vízmedence közepén fekvő kis szigeten építtette fel. Az 1604-ben felszentelt templomot töltésút köti össze a medence partjával.

A szóban forgó évszázadban a szikh közösség izmosodásának semmi sem állta útját. Az Észak-Indiában főhatalmat gyakorló Delhi Szultánátus és utódállamai éppen széthullottak, a helyén felemelkedő Mughal (Mogul) Birodalom pedig intenzív területi expanziójának és uralma belső megszilárdításának korszakát élte. (Csak a pontos érthetőség kedvéért jegyzem meg, hogy az iszlám hódítóként érkezett Indiába, indiai államiságának első fázisa a Delhi Szultánátus, második a Mughal Birodalom.) A 16. század második felében I. (Nagy) Akbar alatt a Mughal Birodalom Afganisztántól a Bengáli-öbölig, délen a Dekkánon pedig kb. a mai Mumbáí vonaláig terjedt. Az írástudatlan Akbar toleranciájáról és kíváncsiságáról volt híres: maga köré gyűjtötte a különféle vallások tudósait, hogy tájékozódjon, és fordításokat is rendelt a szent irataikból, amelyekből azután felolvastatott magának. Saját vallást is alapított, amelynek a Dín-i-Illáhí (“Isteni vallás”) nevet adta. Egy népszerű legenda szerint 1569-ben Delhiből Lahórba tartván megállt a Pandzsábban, hogy személyesen is találkozzon Gurú Amar Dásszal, mert már akkor a szikh vallás csodálója volt – legalábbis így szól a szikhek által hagyományozott legenda -, és feltétlenül saját szemmel akarta látni az ingyen konyha működését. Amar Dász azonban ragaszkodott hozzá, hogy a császár ne távozzon anélkül, hogy vendégül látta volna, így Akbar a kísérőjével, Haripur rádzsájával (királyával) együtt leült a közemberek közé, és jóízűen elfogyasztotta a felszolgált ételt, ami annyira ízlett neki, hogy még egy kisebb földadományt is felajánlott a langar fenntartásának támogatására. Ezt Gurú Amar Dász udvariasan elhárította, mondván, a langar lényege, hogy azt a közemberek önkéntes adományaiból és önkéntes munkájával tartják fenn.

Ez így nagyon szép, de két megjegyzés ide kívánkozik. Egyrészt az, hogy Akbar azért ajánlhatott fel földet a Pandzsábban, mert az az indiai szempontból vesztes pánipati csata (1526) óta a Mughal Birodalom része volt. Provinciává szervezése – ami a birodalmi közigazgatás és adószedés tartományi szintű megszervezését jelentette – Akbar uralkodása alatt történt meg. Nem lehetetlen, hogy Akbar látogatása és érdeklődése már részben a Mughal adminisztráció megszilárdításának előkészítése jegyében zajlott, és egyfajta terepszemleként értelmezhető. A másik megjegyzés a kísérőjével, Haripur rádzsájával kapcsolatos. Haripur (teljes nevén Haripur Gulér) a mai Himácsal Pradés területén fekvő Gulér fejedelemség fővárosa volt, akkori uralkodóját Rám Csandnak hívták, aki kb. 1540-1570 között uralkodott. A kis hindu fejedelemséget Hari Csand király, a kángrái uralkodó család leszármazottja alapította a 15. század elején. Művészeti szempontból is érdemleges helyről van szó: a pahári (hegyvidéki) hindu miniatúrafestészet híres kángrái iskolája Gulérban alakult ki! Kángráról esik még szó úti beszámolómban, hiszen utunk egyik állomása volt. Mind Gulér, mind Kángrá a Himalája alacsonyan fekvő részeinek hindu fejedelemségei közé tartozott, melyeknek uralkodó családjai rádzsput (azaz rádzsasztháni) származásúak voltak, és a harcos, királyi rendhez (ksatrija varna) tartoztak. Ezek a nehezen bevehető hegyvidéki fejedelemségek sikeresen őrizték függetlenségüket a Mughal főhatalommal szemben. Viszont a 18. század végén kialakuló pandzsábi állam politikai ambíciói éppen ebbe az irányba mutattak: 1813-ban Randzsit Szingh szikh mahárádzsa (‘nagykirály’) Gulért az általa létrehozott Szikh Birodalom fennhatósága alá hajtotta.

De amiért ebbe az eszmefuttatásba belekezdtem, az az, hogy Akbar császár még csak leülhetett (volna) étkezni az ingyen konyha ellátottjai közé, hiszen – jóllehet az elithez tartozók részéről ez nem volt szokásos -, muszlim lévén legalább a vallása nem tiltotta. Ráadásul Akbarral kapcsolatban úgy tartja a fáma, hogy nem volt közömbös az alattvalók hogyléte iránt, többféle módon is informálódott a boldogulásukról, többek között egyfajta indiai Mátyás királyként álruhában járta vidéket, és ilyenkor közvetlenül is érintkezett alattvalóival. Ebbe, ha úgy vesszük, akár az is beleférhetett, hogy együtt étkezzen velük, tehát nem zárhatjuk ki eleve, hogy ezt a szikhek konyháján is megtette. Annál inkább tiltotta a hindu rádzsa vallása, hiszen a hinduk esetében a rituális tisztaság mint a hierachiában elfoglalt hely elsőrendű kritériuma miatt szigorú előírások szabályozzák, hogy ki-ki csakis a saját társadalmi csoportjának (varna, kaszt) tagjaival étkezhet együtt. Egy, magát harcos (ksatrija) származásúnak valló, uralkodói dinasztiához tartozó rádzsa részéről teljes képtelenségnek tarthatjuk, hogy alacsony kasztúakkal együtt étkezzen. Valószínűbb, hogy ez az egész a legendárium része.

A szikh ingyen konyha arra az elvre épül, hogy ott mindenféle rendű és rangú ember – kasztra, vallásra, nemre való tekintet nélkül – együtt étkezik. A szigorú kaszthierarchiára épülő hindu társadalomban ez elképzelhetetlen volt. A kaszt portugál eredetű szó, indiai megfelelője a dzsáti, ‘születés’. Hogy miért? Mert a hinduk beleszületnek egy kasztba, és egész életükben az adott kaszt szabályai szerint kell élniük. A kasztnak 3 fő sajátossága van: a közös foglalkozás, a kaszton belüli házasság (endogámia) és a közös étkezés (gyönyörű műszóval “kommenzalitás”). Csak saját kasztbelivel lehet együtt étkezni, mással nem, mert az rituálisan beszennyezne, ami a kasztból való kirekesztéshez vezethet. A különböző kasztokhoz tartozók együtt étkezése a kaszti hierarchia elutasítását jelentette, ami szinte forradalmi, de legalábbis radikális gondolat. Ki kellett lépnie a hindu kontextusból annak, aki ilyesmit érvényesíteni akart. Egy új vallás alapítása alkalmat adhatott erre. (Hozzá kell tennem, hogy végül is szikh vallási közösségben sem tudott általánosan és végérvényesen gyökeret verni a kasztrendszer elutasítása, ellenkezőleg; nemcsak hogy megmaradt, de az Indiát elhagyó szikhek még a diszpórába is magukkal vitték.) A szikh vallás kialakulása a 15. század 2. felében, 16. század elején ugyanakkor nem homogén hindu közegben, hanem hindu-muszlim közegben történt, hiszen a muszlim vallás akkor már régen meggyökeresedett Észak-Indiában: sporadikusan a 7. századtól, az államiság szintjén a 13. század elejétől volt erőteljesen jelen a térségben. A szikh vallás a kettő amalgámjaként jött létre: mindkettőből merített, bár a hindu hatás jóval nyilvánvalóbb, mint a muszlim. De kanyarodjunk vissza kezdetekhez, nézzük meg, hogyan is történt ez.

A vallásalapító Nának Lahór közelében egy kis faluban született 1469-ben. Családja a jól pozicionált, gyakran vagyonos hindu khatri kaszthoz tartozott, akik kereskedelemmel foglalkoztak vagy hivatalnokként szolgáltak. A khatrik ugyan ksatrija származásúnak vallották magukat, vagyis a rádzsputokkal azonos polcra helyezkedtek, illetve ilyen igénnyel léptek fel. Foglalkozásuk miatt azonban, amely a harmadik (vaisja) varnához kötődik, magasabb társadalmi státusra támasztott igényük nem nyert elismerést. Nának a kaszti előírásoknak megfelelően khatri lányt vett feleségül, akitől két fia született. A népszerű legendákban megőrzött élettörténete hasonló az indiai vallásalapítók szokásos életútjához. Eleinte a család marháit legeltette, majd boltosként kereste a kenyerét, s közben szúfikkal és szádhukkal (muszlim misztikusokkal és hindu aszkétákkal) cserélt eszmét. Vallási elhivatottsága azonban hamar elszólította családtól, világi foglalkozástól. 28 éves korában misztikus istenélményben volt része. Egy reggel szokása szerint a közeli folyóban fürdött, majd hirtelen elmerült. Akik látták, azt hitték, megfulladt. Ő azonban Isten jelenlétét, az isteni lényeggel való egységet tapasztalta meg. Isten azt a feladatot bízta rá, hogy hirdesse a tiszteletét és szent nevét tanítsa. Három nap múlva, mikor újra felbukkant a vízből, ennyit mondott: “Nincs muszlim, nincs hindu”. Ami annyit tesz, hogy az egymást kölcsönösen kizáró hindu-muszlim kettősség értelmetlen, mert az isteni valóság egy és oszthatatlan. Ezután az indiai vándorszerzetesek útjára lépve hirdette tanait a négy égtáj felé, és ha hinni lehet a hagyománynak, Indián túl is. Kartapurba visszatérve már guruként (nagy tekintélyű vallási tanítóként) tisztelték. Tanítványait maga köré gyűjtve megvetette a szikh vallási közösség alapjait: bevezette a közös éneklés (kírtan) és az ingyen konyha intézményét. A “szikh” jelentése ‘tanuló’, a vallás neve pandzsábi nyelven “szikhi”. Nának egyistenhitet hirdetett és megváltást, amelyet az Isten nevén való meditáció hoz el. Az egyistenhit az iszlámból eredhet, bár a hinduizmusban is létezik a jelenségvilágon – így az istenek sokféleségén – túli örök transzcendens valóság, nevezzék azt brahmannak, átmannak, Ísvarának, Purusának vagy bárminek. A megváltás Nának számára is az újjászületések láncolatából való kilépést jelentette a hindu tanítással megegyező módon. Becsületesen élni, mindenki javát kívánni, szolgálni a közösséget – a már említetteken kívül ezek az elvek adták Nának tanításának gerincét.

Nánakot további 9 guru követte a szikh közösség élén. Ez a Nának születésétől Góbind Szingh haláláig (1469-1708) tartó, több mint 2 évszázados korszakot öleli fel. A 16. századot a szikh vallás kiteljesedésével jellemezhetjük. Nának ekkor fejtette ki aktív vallási tanítói tevékenységét. Az általa írott himnuszokat az ötödik guru, Ardzsan gyűjtötte össze Ádi Granth címmel, ami a Granth Száhib (“Könyv Úr”, “Magasztos Könyv”) – teljes nevén a Srí Guru Granth Száhib -, a szikhek szent könyvének magja lett. A Granth Száhib későbbi, végső formájában mintegy 6 ezer, a guruk által írott himnuszt tartalmazott. A 17. századra a Mughal állammal való konfliktus kialakulása, a szikhekkel szembeni Mughal politika opresszív fordulata nyomán a szikh militarizmus kialakulása nyomta rá a bélyegét, egyelőre védekező jelleggel. Rögtön a század elején Dzsahángír császár kivégeztette Guru Ardzsant azzal a váddal, hogy támogatta Khuszrau herceg ellene irányuló lázadását. Ettől kezdve A szikhek a Mughal hatalom aktív ellenfeleivé váltak. A szikhek militarizálásában a 6. guru, Hargóbind és a 10. guru, Góbindh Szingh játszott kulcsszerepet a század elején, illetve végén. Hargóbind kezdte meg a szikh hadsereg kiépítését, aminek a hátterét a fegyverforgató dzsát parasztság adta, amely ekkoriban vált a szikh közösség legfőbb utánpótlásává. A khálszát, a szikhek fegyveres testvériségét Guru Góbing Szingh hozta létre. A testvériség tagjává beavatás révén válhattak a szikhek, beavatásuk során a férfiak a “Szingh” (hímoroszlán), a nők a “Kaur” (nőstényoroszlán) nevet kapták. A khálszá tagjainak külső ismertetőjegye a pánycs kakké, az “öt ká”, azaz öt olyan tárgy viselése volt, amelyeknek a neve pandzsábi nyelven “k” betűvel kezdődik (kés=vágatlan haj, kanghá=fésű, kacsérá=alsónadrág, kará=acél karperec, kírpan=tőr). A szikh vallási szervezetre nézve Góbind Szingh legfontosabb döntése az volt, hogy nem lesz élő utóda a közösség élén, hanem a Granth Száhibot, a szent könyvet tette meg halála előtt a szikhek lelki vezetőjéül.

A 18. századtól kezdve azt látjuk, hogy a szikhek vallásuk és identitásuk megőrzése érdekében, melyhez idővel politikai szempontok is társultak, a Delhiben megtestesülő központi hatalom ellen szegülnek. Bomlasztják a Mughal Birodalmat, és ellenállásukkal másokat is (rádzsputok róhillák, dzsátok stb.) erre ösztönöznek. Katonailag megerősödve hatalmas területeket szereznek meg a Pandzsábban, odáig, hogy a század végére széttöredezett konföderációikat egyesítve létrehozzák a független szikh államot Randzsit Szingh mahárádzsával az élén. Ekkorra azonban már új ellenség bukkant fel, a brit gyarmatosítók. A szikh államiságnak a britek ellen vívott vesztes háborúk vetettek véget a 19. század közepén. A 20. században a szikhek mind a függetlenségi mozgalom során, mind a független Indiában autonómia iránti igényüknek szerettek volna érvényt szerezni, amelyet politikai pártjuk, az Akali Dal képviselt. A szikhek és a központi kormány közötti vallási és politikai feszültség Indira Gandhi miniszterelnöksége alatt 1984-ben eszkalálódott: az Aranytemplom ellen végrehajtott katonai művelet, Indira Gandhi meggyilkolása és az azt követő szikhellenes mészárlások gyors egymásutánban, lavinaszerűen követték egymást. Az eseményeket követően a szikhek nagy számban hagyták el Indiát és ugrásszerűen megnőtt a szikh diaszpóra. A szikhek és a központi kormány viszonya ma is érzékeny kérdés.

Visszakanyarodva a Harmandirhoz, Randzsit Szingh volt az, aki a templom alsó szintjét kívülről körben fehér márvánnyal, a felső részeket pedig aranylemezzel boríttatta, és ezzel megadta mai ikonikus megjelenését. Esztétikai értékeléséhez azonban ássunk egy kicsit mélyebbre. Már korábban megállapítást nyert, hogy az Aranytemplom építészetében kétféle hatás érvényesült: a Mughal-dinasztia építészete és a rádzsasztháni építészet. Mindkettő maga is szinkretikus stílus, azaz többféle hagyomány ötvöződéséből jött létre: a Mughal India iszlám stílusában számos hindu elem lelhető fel, nem véletlenül nevezik ezt indo-iszlám stílusnak. A rádzsasztháni stílusra pedig a Mughal építészet és díszítő művészet gyakorolt messzemenő hatást. Az alapelrendezés – nagy kiterjedésű vízfelület közepére helyezett építmény (palota) – Rádzsaszthánból ismert, ilyen a Dzsal Mahal (‘vízi palota’) Dzsajpurban. A hindu templomépítészettől sem idegen a tóból vagy medencéből kiemelkedő templom – a víz ott az ősvizeket, a templom a világegyetemet jelképezi -; ennek a koncepciónak a legteljesebb építészeti megvalósítása Angkor Wat. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy Angkor Wat lenne a Harmandir előképe, de inkább természetesnek kellene tekintenünk, mint különösnek, ha a hindu templom koncepciója valamilyen módon hatott a Harmandir építésére. Érdekes egyébként, hogy Amritszárban van egy Durgá istennőnek szentelt teplom, amely nagyon hasonlít a Harmandirra, az építési ideje azonban vitatott. Megjelenésében a Harmandir meglehetősen vegyes benyomást kelt: muszlim vallási épület (szentély vagy síremlék), 17. századi rádzsasztháni palota és havélí (előkelő városi lakóház) részleteit egyaránt magán viseli. Arányai szokatlanok. A medence széléről rátekintve szinte eltörpül az őt körülvevő vízfelület méretéhez képest. Díszítése a 17. századi Mughal és rádzsasztháni építészeti ornamentikából meríti a jól ismert virágos bokrokat, hagymás növényeket, melyeket a Tádzs Mahaltól kezdve faragva, feste vagy fehér márvány alapon színes féldrágakő-berakással jelenítenek meg. Ezekhez járul itt az aranydomborítás. A Harmandir díszítését azonban csak fotókról vagy a kameránkkal rázoomolva nézegethetjük, ahhoz ugyanis túl messze van, hogy az ornementika részleit a medence széléről ki lehessen venni. A másik megoldás, ha mindenáron közel akarunk menni, hogy végigálljuk a templom bejárata előtt kígyózó több órás sort, ehhez azonban sajnos nem volt elég időnk. Egészében a szürke, borongós, esőre hajló idő sem vált a látvány javára. Valószínűleg más képét mutatja a templom, amikor napsütésben felragyog az aranyborítás és a medence vizében tükröződik az épület.

Utunk első szakaszának végén, mielőtt himalájai gyalogtúránknak nekivágtunk volna, útitársaimat megkérdeztem, hogy addig mi tetszett nekik a legjobban. Többen a Harmandir közösségi konyháját említették. A konyha elvi alapvetése – fenntartás adományokból és önkéntes munkával, és hogy kérdés nélkül bárki kaphat ennivalót, aki erre igényt tart -, a puszta méretek – naponta 100.000 ember ebédhez juttatása és az ehhez szükséges hatalmas mennyiségű hozzávaló, eszköz és nagyszámú személyzet, valamint a működtetés bámulatos szervezettsége egyenként és összességében tiszteletet ébreszt. És egy kicsit talán irigységet is (?), hogy ezt is lehet, így is lehet, van ilyen összefogás, van ilyen közösség. Nem egyszer-egyszer, kivételes alkalmakkor, hanem folyamatosan, napról napra. Itt mindenki tudja a dolgát és szó nélkül végzi. Pedig szinte mindenki önkéntes, kivéve az őrséget, amelynek tagjait a templom alkalmazza. Körbejártukaz gész létesítményt. Csak a hagymatisztítás egy egész csarnokot töltött be: egyik felében a kupacokba tornyozott hagyma, másikban a fokhagyma adott munkát több tucatnyi férfinek és asszonynak. Mellettük nagy kupacokban tornyosult a hagyma és jókora vesszőkosarakban várakozott a fokhagyma. Hasonló arányokat ölt a csapátikészítés. Más-más helyen történik a tészta előkészítése, gyúrása, darabolása, nyújtása és sütése. Megdöbbentünk, hogy egy-egy önkéntesnek 10.000 csapátit kell naponta sütnie! A csapáti nyílt tűzön készül. Elnéztem az egyik asszonyt: ül a forró tűzhely mellett, egész nap dől rá a füst, de mintha észre se venné, süti, forgatja, dobálja a kész csapátikat percnyi pihenő nélkül. Amikor fényképeztünk, senki sem volt rest ránkmosolyogni, vagy felállni, odajönni és közösen fotózkodni. Az ételek hatalmas acélüstökben főnek. A tulajdonképpeni étkező egy mérhetetlen nagy csarnok kettéosztva: amíg az egyik felében eszik egy csoport, addig a másik felében leszednek és terítenek, majd csere. Az étkezés a földön, hosszú párhuzamos sorokban történik. Az ennivalót nagy acélvödrökben hozzák és hatalmas kanalakkal merik a tálcák mélyedéseibe. Ivásra külön helyek vannak kijelölve az épületben. Az egész épületben mezítláb kell járni, hiszen ez is a templom része. A legimpresszívebb a mosogatás: hosszú vályúk mellett sorakoznak a mosogatók, többségükben férfiak, akik némi lötybölés után a vályú feletti csöpögtetőre rakják vagy inkább dobják az edényt. Minden eszköz nemesacélból van, nem törtik. A rengeteg edény mozgatása is az olajozottan működő logisztika fontos része. Elgondolkodtam, milyen érdekes, hogy a híresen káoszos Indiában a vallásokhoz kapcsolódó megmozdulások, rendezvények, fesztiválok lebonyolítása, a hatalmas tömegek mozgatása bámulatos szervezettséggel történik. Gondoljunk csak a világ legnagyobb vallási fesztiváljára, a kumbh mélára, ahol a zarándokokszáma meghaladhatjaa 100 milliót. Kumbh ugyan nem mindig egyforma, van kisebb és nagyobb. Az idei, 12 évente sorra kerülő nagy kumbhon (mahá kumbh mélá) az ünnep 45 napja alatt 660 millió (!) zarándok fordult meg.

Ahogy minden szikh templom (gurdvára) oltárán, úgy a Harmadirban is a Guru Granth Száhib, a szent könyv van elhelyezve. A hívek a könyv előtt róják le tiszteletüket. A hódolat módja egyes részleteiben hasonlít a hindu istenségek tiszteletéhez, akiket saját templomaikban uralkodói pompával vesznek körül és királyi bánásmódban részesítenek (öltöztetés, drága ékszerek, szórakoztatás tánccal stb.). A Granth Száhib esetében ez úgy valósul meg, hogy pl. este aludni viszik, reggel felébresztik, párnákkal bélelt baldachinos gyaloghintón szállítják stb. A késő esti szertartás, aminek pipiskedve, nyakunkat nyújtogatva mi is szemtanúi lehettünk, arról szól, hogy a Granth Száhibot az oltárról leemelik, és a hordszékbe helyezve a hívek és kíváncsiak összegyűlt és izgatottan videózó tömege között, rézkorlátokkal szabadon tartott sávban futólépésben éjszakai nyughelyére viszik. Láttuk, hogy sokan otthon maradt szeretteik – nagymama, nagypapa, család – számára streamelik az eseményeket – ezt máshol, pl. Haridvárban a Gangesznek bemutatott esti fényáldozaton is megfigyeltük. Az arannyal borított palankinban minden este cserélik a terítőket, párnahajakat, kvázi “ágyat húznak”. Ezután nagy műgonddal feldíszítik a gyaloghintót, amihez sárga és bíborszínű büdöskékből font virágfüzérek tucatjait használják fel. A gyakorlott mozdulatokból látszik, hogy minden este pontosan ugyanazt, ugyanúgy csinálják, improvizálásnak nincs helye. Mikor mindez elkészült, a hordszéket cipelők letáboroznak a szentély előtt és várják a jelet, hogy belépjenek. Közben a hatalmas csarnok másik oldalán kígyózó sorokban várakozó hívők még reménykednek abban, hogy az utolsó pillanatban bejuthatnak a szentélybe, hogy pillantást vessenek a szent könyvre, mielőtt az nyugovóra tér. Az őr azonban a tömeg nyomása ellenére határozott és nem ismer pardont: kb. minden tucat ember után lecsapja, mint valami sorompót, a továbbhaladást megakadályozó rézrudat. Az emberek résen vannak, rendszerint az utolsók is elkerülik, hogy fejbe csapja őket a súlyos rúd. Időközben a hordszék bejut a szentélybe, elhelyezik rajta a Könyvet – ezt természetesen mi, akik a szetély előtti csarnokban állunk, nem látjuk, csak azt, hogy felbukkan a gyaloghintó, épp csak a tetejét látjuk, majd villámgyorsan elhalad előttünk, és máris a csarnok túlsó végén tűnik fel, mielőtt eltűnne a “hálószoba” felé vezető kanyarban. A szentély hatalmas, domborított díszítésű ezüstajtaja döndülve bezárul. Aki eddig nem jutott be a szentélybe, az aznap már nem is fog, de másnap újra megpróbálhatja. Láttuk is kifelé menet az épület külső fala mentén a hideg márványon hálózsákokban alvó zarándokok hosszú sorát, a falra merőlegesen szinte hézagmentesen elrendeződve, mint a szardíniák. Bejáratott dolognak tűnt ez is, bebocsátásra várva a szent templom oldalában éjszakáznak a zarándokok, hogy másnap kora reggel az elsők között állhassanak be a szentélyhez vezető sorba.

Szöveg és képek © Renner Zsuzsanna 2025

Utunk a Himalájában 1. rész

Előzmények. Ismerkedés a Pandzsábbal

Előzmények. Ez év októberében vállalkozó kedvű útitársak 11 főből álló csapatával a Himalájában jártam. Nem lévén hegymászók, csúcsokat hódítani nem szándékoztunk, hanem az előhegységekben barangoltunk, fenséges természeti környezetben ismerkedve történelemmel, vallásokkal. Az indiaiak szemében a Himalája az istenek lakóhelye, a világot mozgató erők és életadó vizek forrása, melynek templomait, megszentelt helyeit évente zarándokok milliói látogatják. Így mi is óhatatlanul – nemcsak szimbolikus értelemben, hanem konkrétan is – sok helyen a zarándokok által évszázadok óta taposott utakon, a spiritualitás ösvényein jártunk. A csoport tagjainak többsége még nem járt Indiában, ezért szerettem volna, ha alkalmunk nyílik együtt megtapasztalni az Indiát mélyen átható vallási érzület és gondolkodás hétköznapi megnyilvánulásait és szellemiségét. A Himalája-vidék erre nagyon is alkalmasnak ígérkezett. Nem magától értetődő persze jellemzően materialista világunkból Indiába csöppenve ezt az alapjaiban más, bár sokszor nem kevésbé materiális, mégis hit által átjárt, olykor meghökkentő, stresszes és bosszantó, máskor lenyűgöző, megrendítő, lélekemelő, és összességében garantáltan ellentmondásos világot befogadni. Útitársaim becsületére legyen mondva, fizikai és szellemi erőfeszítést nem kímélve adták át magukat az első perctől India befogadásának. Nevezetes városok jelölték ki utunk fő állomásait a hétköznapi tapasztalás szintjén, és szent helyek, templomok nyitották meg előttünk a mélyebb átélés kapuit. Utunk megkoronázásaként a Gangesz forrásához terveztünk feljutni. A teljes útitervünk a Delhi-Amritszár-Dharamsálá-Kángra-Maszrúr-Simla-Haridvár-Risikés-Uttarkásí-Harszil-Gangótrí-Gómukh-Gangótrí-Dévprajág-Déhrádún-Delhi útvonal bejárása volt.

Már tavasztól izgatottan készültünk az útra, Indiából azonban nyugtalanító hírek érkeztek. Májusban az India és Pakisztán között kitört fegyveres konfliktus adott okot aggodalomra, amely azonban szerencsére elsimult. Júniustól, a monszun kezdetétől viszont a heves esőzések okozta pusztítás híreivel voltak tele a hírcsatornák. A károk Indiának éppen azokban a tagállamaiban voltak a legsúlyosabbak, ahová készültünk: a Pandzsábban, Himácsal Pradésban és Uttarakhandban. Az idei monszun rendkívüli erejét az okozta, hogy a Mediterráneum felől érkező, esőt hozó légtömegek India felé áramlása (“Western disturbances”, a magyar meteorológiai szakkifejezést nem ismerem) a globális időjárási változások következtében eltolódott. Korábban a téli időszakra volt ez jellemző (Indiában december közepe-február vége között), idén viszont egybeesett a monszunnal, aminek következtében extrém időjárási helyzet alakult ki. Sunita Narain környezetvédő aktivista, a Tudományos és Környezetvédelmi Központ főigazgatója YouTube csatornáján drámai szavakkal ecseteli azt, ami valóban drámai: a kiáradt folyók, a földcsuszamlások, a hegyekről lezúduló sártenger hatalmas károkat okozott a közúti infrastruktúrában, falvakat tett a földdel egyenlővé és emberéleteket is követelt. Narain nem nagyon túloz, amikor bibliai mértékű áradásról beszél. Elég csak egy adatot ide idéznem: a monszun 3 hónapja alatt (június-augusztus) a napok 90%-án heves vagy extrém heves esőzések voltak Himácsal Pradésben, Uttarakhandban és Dzsammu&Kásmírban (heves esőzés: 115-204 mm, extrém heves: 204 mm felett 24 óra alatt). A Pandzsáb összefüggő víztükörré változott. Nem volt alaptalan az aggodalom, hogy az utunkat is elmoshatja az eső. Ideillesztem Sunita Narain videóját, érdemes megnézni; angol nyelvű ugyan, de a feliratozás megkönnyíti a megértést. Belinkelem a Dharalí falut (Uttarkási körzet) sújtó felhőszakadásról és sárözönról készült egyik felvételt is, amelyet a vezetőnk mutatott meg nekünk, amikor az elsodort falun haladtunk keresztül. A monszun pusztítását tehát utóbb volt alkalmunk a saját szemünkkel is megtapasztalni.

Indulásunk előtt úgy két héttel indiai partnerirodánktól megnyugtató választ kaptunk: a hegyi utakat nagy erőkkel javítják, nem utolsó sorban azért, mert a monszun végétől a Díválíig (valójában Dípávalí, a fény indiai ünnepe) tartó időszak (szeptember-október) a himalájai zarándoklatok egyik fő szezonja. A kommunikáció helyreáll, a célpontjaink megközelíthetők, és a Gangotri Nemzeti Parkba is kiadják a belépési engedélyeket. Az indiai-pakisztáni határ közelében fekvő Amritszárba szabadon lehet utazni – ezt korábban is tudtuk -, mi több, a Wagah-Attari határátkelőhely meglátogatásának sincs akadálya. Megkönnyebülten lélegeztem fel, annyi szervezés és előkészület után nagy csalódás lett volna, ha meghiúsul az utazásunk. A Gangotri Nemzeti Parkba történő belépéshez egyébként mindig kell engedély, amit az illetékes hatóságok az aktuális időjárási és terepviszonyok függvényében adnak ki. Beszerzését az általunk megküldött dokumentumok birtokában partnerirodánk intézte. Ezen kívül engedély kellett a minibuszunkra is, mert az utak állapota miatt csak műszakilag kifogástalan járműveket engedtek fel a Gangesz felső folyása mentén fekvő Uttarkásíba és az azon túli régióba.

Érkezés Indiába. Az Emirates légitársaság Dubajból érkező gépe október 5-én reggel tette le kis különítményünket Delhi Indira Gandhiról elnevezett nemzetközi repülőterén. Mivel útitársaim egy kivétellel korábban nem jártak Indiában, át kellett esniük a biometrikus regisztráción, amelynek célja elvileg éppen a beléptetés megkönnyítése. Magát a regisztrációt azonban semmi sem könnyítette, legkevésbé az odarendelt terepszínű egyenruhás katona, aki pillanatnyi szünet nélkül magánbeszélgetést bonyolított a mobiltelefonján, és ebből a tevékenységéből a hozzá intézett kérdések sem zökkentették ki. Mondhatni ügyet sem vetett a termináloknál folyamatosan problémákba ütköző frissen érkezettekre. Persze lehet, hogy neki csak a rendre kellett felügyelnie, a segítés nem szerepelt a munkaköri leírásában.

A csomagfelvételnél újabb kellemetlenség várt ránk, két útitársamnak ugyanis nem érkezett meg a csomagja. Mint utóbb kiderült, átvilágításkor gyanús tárgyat véltek felfedezni bennük, ezért lefoglalták. Az ellenőrzések megszigorításának hátterében vélhetően a terrorveszély áll, erre utalt a fokozott katonai jelenlét is az indiai repülőtereken. Teljes szigorral járnak el az elektronikus tárgyak – legyen az power bank, egyszerű elem vagy bármi más – szállítására vonatkozó előírások betartatásában: ezek kizárólag kézipoggyászban vihetők és a biztonsági ellenőrzés során bemutatandók. Ha a feladott poggyász átvilágításakor a legkisebb gyanú felmerül, a csomagot átvizsgálásra visszatartják, az ügyintézési idő 72 óra. Egyik útitársam 2 nap múlva, másik harmadnap vehette át, akkor már Amritszárban, a Delhiből utánaküldött bőröndjét.

Mindezzel jócskán ment az idő, úgyhogy végül a 3-as terminál kapuján kilépve, leendő kísérőnkkel, Gauravval való megismerkedésen villámgyorsan túlesve, futólépésben indultunk a belföldi járatok termináljára, ahol már kezdődött a beszállítás az IndiGo amritszári járatára. A repülési idő alig több mint 1 óra, ezalatt névre szóló zacskókban magokat és rágcsát osztottak ki közöttünk. Más utasok nem kaptak. Miközben ezen csodálkoztunk, már fel is tűntek alattunk a Pandzsáb termőföldjei: smaragdzöld zsebkendőkkel borított, asztallap simaságú vidék, takaros rendben tartott kultúrtáj. Fentről nézve nyoma sem volt már az özönvízszerű esőzésnek, amelynek következtében néhány héttel korábban még az egész Pandzsáb víz alatt állt. A Himalája lábánál fekvő tartományt ugyanis nemcsak közvetlenül öntözi a monszun, hanem a tőle északra fekvő himalájai hegyekben lehulló csapadékmennyiség is ide zúdul le. Érkezésünkkor azonban már csak a táj üde zöldje utalt arra, hogy idén a szokásosnál 400%-kal több eső esett.

A Pandzsáb. Az India gabonaraktáraként is emlegetett régió ma elsősorban két dologról ismert: a szikhekről és a mezőgazdaságról. India elsődleges élelmiszertermelőjeként a Pandzsáb saját fogyasztásán kívül jelentős részt vállal India egészének élelmiszerrel, elsősorban búzával és rizzsel történő ellátásából is (búzából a nemzeti élelmiszerbank 20%-át adja). A pandzsábi mezőgazdaságot történetileg a dzsát parasztság alapozta meg, amely a 18. századtól a szikh vallás legfőbb társadalmi bázisát is alkotta. Egalitárius társadalmi hagyományaik révén a szikh vallás eszméi természetes közegre találtak körükben. A szikh vallás (szikhizmus, hívei körében szikhí) az India földjén született hitrendszerek egyike. A szikh közösség tagjai – amennyiben hűek a hagyományhoz, és többnyire azok – nem nyírják a hajukat; a férfiak összefogják és a fejtetőn kontyba tekerik. A vágatlan haj (pandzsábi nyelven kés) az öt vallási jelkép egyike. Erre kerül a jellegzetesen megkötött turbán. Más indiai népcsoportok férfi tagjai is viselnek turbánt, például a rádzsputok, de a viselés módja eltér. A szikheknél is többféle turbánstílus létezik, de jellegzetes a homlok feletti fordított V vonal és a homlok feletti kicsúcsosodó rész. A turbán a szikh identitás része, viselői könnyen felismerhetők róla, bárhová vetődjenek is Indiában vagy azon kívül. A külső ismertető jegyeken kívül a shikhek ismertségéhez hozzájárul az is, hogy nagy számban vannak jelen olyan társadalmilag elismert területeken, mint a jog, az orvoslás, a közszolgálat, a technológia különféle ágai, közte az IT, de sikeresek a vállalkozói tevékenységekben, például a szállításban is. A diaszpórában is jelen vannak, számarányuk főként Kanadában, az Egyesült Királyságban, az USA-ban és Ausztráliában jelentős.

A Pandzsáb azonban nemcsak India éléskamrája és a szikh vallás szülőföldje, hanem már a történelem előtti időktől kezdve fontos szerepet játszott az indiai társadalom és vallás kialakulásában. Neve, amely magyarul annyit tesz, az „Öt Folyó Földje”, a pánycs áp, ’öt víz’, ’öt folyó’ jelentésű szanszkrit kifejezésből ered. Hordalékkal feltöltött síkságát ugyanis öt folyó: a Dzshélam, a Csenáb, a Ráví, a Beász és a Szatledzs öntözi. Ez az indiai szubkontinens északnyugati részén fekvő terület volt a szubkontinensre betelepülő indoárják legkorábbi indiai szállásterülete, ami nem meglepő, hiszen ide nyílik a Haibár- (Khyber-) hágó, India szárazföldi kapuja; minden szárazföldön érkező betelepülő és hódító ezen a hágón át lépett India földjére. Az árják hozták magukkal a szanszkrit nyelv legrégibb formáját, és alkották meg a hindu vallás legősibb szent könyveit, a Védákat. A Védák szent nyelve, a szanszkrit a latinnal, az ógöröggel és számos mai európai nyelvvel rokon, de mindegyik közül a legősibb és legkomplexebb. A négy Véda közül az első, a Rigvéda éppen itt, a Pandzsábban formálódott. Himnuszai az árja hitvilág természeti jelenségeket (tűz, vihar, eső, a bódító nedűt adó szóma növény stb.) megtestesítő, kozmikus és emberi rendet fenntartó istenségeit dicsőítették. Az istenek királya, a mennykőfegyverű, szómát nyakaló Indra – amolyan égbe transzponált törzsfőnök – bódulatában hetvenkedve csapkodná ide-oda akár a földet is, de az is ő, aki a Vritra nevű szárazságdémon megölésével elhárítja az emberek boldogulása útjában álló akadályokat. A Pandzsáb, amely jól körülírt területi egységként sajátos fejlődési ívét a történelem során egészen India függetlenségének elnyeréséig megtartotta, India 1947-es felosztásakor kettészakadt. A Pakisztán és India közötti határvonalat nagyjából a Ráví folyó mentén húzták meg, így ma a Dzsélam és a Csenáb a pakisztáni, míg a Beász és a Szatledzs az indiai oldalon folyik.

Szöveg és fotó © Renner Zsuzsanna
Folytatás következik