Hónap: 2025 november

Utunk a Himalájában 2. rész

Amritszár óvárosa

Miután gépünk landolt Amritszár repülőterén, jó egy-másfél órás buszos transzferrel értük el szálláshelyünket. Jócskán benne voltunk már a délutánban, mikor rövid szállodai pihenő után sétára indultunk Amritszár óvárosában. A fallal körülvett történelmi városnak abban a negyedében jártunk, amely a híres Harmandirt – teljes nevén a Srí Harmandir Száhibot, közismertebb nevén az Aranytemplomot -, a szikh vallás legszentebb helyét öleli körül. Amritszárt a szikh hagyomány szerint az 1500-as években Rám Dász guru, a szikhek negyedik vallási vezetője alapította, akkor még Rámdászpur néven. Ma ez a történelmi városmag a régi indiai városok sorsában osztozik. Meglegyintette ugyan a városrehabilitáció szele, lásd alább, de csak nagyon részlegesen és felszínesen. A kevés régi épület, ami még áll, szomorúan elhanyagoltnak tűnik, még akkor is, ha érintette a 2010-es évek második felének rekonstrukciós programja. Vasárnap késő délután lévén az utcák szinte kihaltak voltak és a bazár legtöbb üzlete zárva volt, így teljes valóságában tárult elénk a légvezetékek mindent behálózó kuszasága és a szanaszét heverő szemét látványa. Már a régi városrészhez vezető út is erősen sokkolta elsőnapos Indiajáró csapatom tagjait: a töredezett útburkolat itt-ott heverő köveit, a kátyúkat és tócsákat kerülgetve, járművek elől ugrándozva, útszélre félrehúzódva „sétáltunk” a régi városrész felé. A régi indiai városok mizériája az újdonság erejével hatott útitársaimra, ezt hívják kultúrsokknak. Az amritszári óváros engem Ódelhire emlékeztetett, de csak jellegében, mert méreteiben nem közelíti meg Delhit. Az Aranytemplomhoz vezető sétálóutcát szegélyező házak ugyan jó karban vannak és egységesebb stílust képviselnek, ám ezek nem felújított, hanem a lebontott régiek helyén újonnan felhúzott épületek, amolyan régi-új “örökségi negyed”.

Ha később nem mondják útitársaim, hogy sokkolta őket Amritszár, lehet, hogy észre sem veszem. Bátran vetették magukat az utcai csemegék kóstolásába. Nyitva találtuk a város leghíresebb dzsalébí sütődéjét, ahol jókora olajsütőkben ígéretesen sercegett a spirál alakban belecsorgatott tészta, amit aztán kardamommal és rózsavízzel ízesített cukorszirupban, kis papírtálcákon nyújtanak át. A dzsalébísütő előtt egy sámlin kuksoló öregúr fűszeres golyókat sütött, kicsit odébb pedig mangóból és más egzotikus gyümölcsökből, például tamarindból készült gyümölcssajtokat lehetett kóstolni és celofáncsomagolásban vagy dobozolva megvásárolni. Vezetőnk, Górav szorgalmasan válogatta és kínálta a jobbnál jobb falatokat. Útitársaimnak nem kellett sok biztatás, lelkesen merültek el az indiai street food élvezetében, és ezzel végérvényesen el is veszítették Indiaszüzességüket.

Bár az üzletek többsége zárva volt, néhány textilbálákkal és szövetkötegekkel roskadásig megrakott tricikli és kézikocsi mégis emlékeztetett arra, hogy az amritszári kézművesség, közte a textilszövés hagyománya régi gyökerekre nyúlik vissza. A város kézműiparának és kereskedelmének alapját a városalapító Rám Dász guru vetette meg a 16. század második felében azzal, hogy kézműveseket és kereskedőket telepítettle a városban, hogy elősegítsék a város fejlődését és a kialakulóban lévő közösségi életet. Kiemelkedtek közülük a takácsok, akik akkoriban a szikh vallás fő társadalmi bázisát alkották. Egykori boltjaik közül néhányat most is látni lehet nem messze az Ahluwalia erődtől (Qila Ahluwalia), pontosabban attól, ami az erődből mára megmaradt. Ez nem sok, de mégis csak egy kis darab történelem. A Harmandir védelmére emelték azt követően, hogy Ahmad Shah Durrani, a vezetésével létrejött afgán állam uralkodója 1762-ben többedszerre is betört Indiába, ezúttal azért, hogy a szikhek növekvő politikai hatalmát megtörje. Hadjárata során a Harmandirt is részben leromboltatta. Az erőd építtetője az egyik szikh politikai-katonai egység vezetője, Jassa Singh Ahluwalia volt. Az eredetileg fallal körülvett, palotát is magában foglaló erőd nagy részét később lerombolták, illetve, miután a brit gyarmatosítók győzelmet arattak a szikhek felett, koloniális ízlés szerint átalakították. A megmaradt részek ezt a vegyes stílust tükrözik: régiek a faragott, falból kiugró dzsárókha-erkélyek és áttört farácsok, gyarmatosítás korabeliek a homlokzati freskók. Valamelyes erőfeszítés történt a helyreállításra 2020-ban, amikor a megmaradt épületeket, kapukat és a külső homlokzatot az örökségi városok nemzeti fejlesztési terve (HRIDAY) keretében restaurálták. Az óváros általános állapota azonban vizuálisan annyira meghatározó, hogy felülírja, szinte észrevétlenné teszi a restaurálás eredményeit. Ezen kívül az emberi tevékenységek, különösen az épített örökség kereskedelmi és raktárcélra történő felhasználása mint a régi épületek leromlásának egyik fő oka nem szűnt meg, a részleges helyreállítást követően és ma is folyamatosan zajlik.

Érdemes néhány mondat erejéig kitérni a HRIDAY programra. A szó jelentése ‘szív’, de valójában ez a betűszó a Nemzeti Örökségi Városok Fejlesztési és Bővítési Programja nevének rövidítése (National Heritage City Development and Augmentation Yojana = HRIDAY), amely egyike a közelmúltban megkezdett, illetve lezajlott indiai városfejlesztési programoknak. Ezt a kormányszintű kezdeményezést 2015-ben indította el az indiai Városfejlesztési Minisztérium a városi önkormányzatok partnerségével, 500 millió rúpia (forintra váltáshoz négyes szorzót lehet alkalmazni) költségvetéssel. Ez nem tűnik túl soknak, főleg a feladathoz képest. A program 12 úgynevezett örökségi város bevonásával zajlott, és 2019-ig tartott (örökségi városnak nevezik a jelentős építészeti örökséggel rendelkező történelmi városokat). Alapvetése az volt, hogy összekapcsolja az örökségvédelmet a korszerű várostervezéssel és gazdasági növekedést is biztosítson; megőrizze a történelmi városok egyedi karakterét és kulturális értékeit, ugyanakkor kialakítsa az alapvető városi infrastruktúrát – higiénia, nyilvános WC-k, ivóvízellátás, világítás, parkolási lehetőségek, megfelelő (esztétikus, biztonságos) környezet a turisták számára -, s mindez gazdasági fellendülést is hozzon turizmusélénkítő hatása és a kapcsolódó foglalkoztatás révén. Amritszár mellett a program résztvevője volt például Dvárká (Dváraka, Dwarka) Gudzsarátban, Gajá (Gaya) Bihárban, Káncsípuram (Kanchipuram) Tamilnáduban, Mathurá és Váránaszí Uttar Pradésban stb. A projektek egy élhető város megtervezésével kezdődtek. Ha valaki kíváncsi rá, hogy néz ki egy ilyen beavatkozási terv, Amritszárét itt lehet megtekinteni: https://oasisdesigns.org/chridayc.asp

Több, a programban részt vevő város esetében visszatérő elem volt például az ikonikus történelmi emlékek, vallási helyszínek jobb megközelíthetőségének biztosítása. Aki járt már Indiában, tudja, hogy az urbanizáció fokozódásával a városok szövedéke valósággal ránőtt a híres templomokra, emlékhelyekre, és a sűrű szövedékből valósággal ki kellett bontani őket, ha kanyargós sikátorok útvesztője helyett levegősebb, direktebb és rendezettebb megközelítést akartak elérni. Váránaszí esetéről részletesen írtam – jóllehet angolul – ezeken az oldalakon (ld. Fading Touch of Eternity), de az amritszári Aranytemplom esetét is említhetnénk. Itt is sikerült egy széles, kényelmes, impozáns – habár művi – felvezetést adni a híres szentélynek. Amritszár esetében kiemelt szerepet kapott a városi parkok (Jallianwala Bagh, Ram Bagh) revitalizációja is, ami valóban szépen sikerült.

Hamár városi infrastuktúráról és higiéniáról esett szó, meg kell említenem a szemétkérdést. A repülőtérről a városba befelé menet láttunk egy szemetesautót. Egyszerű kis platós kocsi volt ez, de ami a lényeg, gyűjtötte a szemeteszsákokat. Ugyanakkor az óvárosban, mint említettem, szanaszét hevert az utcákon a szemét. Illetve néha úgy tűnt, mintha kupacokba össze lenne húzva (?). Szerettem volna hinni benne, hogy azért kotorják kicsit össze, mert elszállításra vár… de szemetesautót nem láttunk többet. Sokat hallani arról, hogy India átfogó programot indított a mindent elborító szemét kezelésének megszervezésére. Sajnos a mindennapos tapasztalat köszönő viszonyban sem áll a hivatalos statisztikákkal. A kormányzati önreklám ellenére India lassan belefullad a saját szemetébe, ami szerintem erősen rontja a nemzetközi megítésélét, és talán áttételesen a versenyképességét is. Ideje lenne változtatni.

Szöveg és képek © Renner Zsuzsanna
Folytatása következik

A lövedéknyomok a Jallianwala Bagh-gal szomszédos épület falában tragikus esemény emlékét őrzik: 1919. április 13-án Reginald Dyer, Amritszár megbízott katonai parancsnoka a hindu Nap-újévre (baiszákhí) összegyűlt békés, fegyvertelen tömegbe lövetett. A véres mészárlásnak 379 halottja és 192 súlyos sebesültje volt.

Utunk a Himalájában 1. rész

Előzmények. Ismerkedés a Pandzsábbal

Előzmények. Ez év októberében vállalkozó kedvű útitársak 11 főből álló csapatával a Himalájában jártam. Nem lévén hegymászók, csúcsokat hódítani nem szándékoztunk, hanem az előhegységekben barangoltunk, fenséges természeti környezetben ismerkedve történelemmel, vallásokkal. Az indiaiak szemében a Himalája az istenek lakóhelye, a világot mozgató erők és életadó vizek forrása, melynek templomait, megszentelt helyeit évente zarándokok milliói látogatják. Így mi is óhatatlanul – nemcsak szimbolikus értelemben, hanem konkrétan is – sok helyen a zarándokok által évszázadok óta taposott utakon, a spiritualitás ösvényein jártunk. A csoport tagjainak többsége még nem járt Indiában, ezért szerettem volna, ha alkalmunk nyílik együtt megtapasztalni az Indiát mélyen átható vallási érzület és gondolkodás hétköznapi megnyilvánulásait és szellemiségét. A Himalája-vidék erre nagyon is alkalmasnak ígérkezett. Nem magától értetődő persze jellemzően materialista világunkból Indiába csöppenve ezt az alapjaiban más, bár sokszor nem kevésbé materiális, mégis hit által átjárt, olykor meghökkentő, stresszes és bosszantó, máskor lenyűgöző, megrendítő, lélekemelő, és összességében garantáltan ellentmondásos világot befogadni. Útitársaim becsületére legyen mondva, fizikai és szellemi erőfeszítést nem kímélve adták át magukat az első perctől India befogadásának. Nevezetes városok jelölték ki utunk fő állomásait a hétköznapi tapasztalás szintjén, és szent helyek, templomok nyitották meg előttünk a mélyebb átélés kapuit. Utunk megkoronázásaként a Gangesz forrásához terveztünk feljutni. A teljes útitervünk a Delhi-Amritszár-Dharamsálá-Kángra-Maszrúr-Simla-Haridvár-Risikés-Uttarkásí-Harszil-Gangótrí-Gómukh-Gangótrí-Dévprajág-Déhrádún-Delhi útvonal bejárása volt.

Már tavasztól izgatottan készültünk az útra, Indiából azonban nyugtalanító hírek érkeztek. Májusban az India és Pakisztán között kitört fegyveres konfliktus adott okot aggodalomra, amely azonban szerencsére elsimult. Júniustól, a monszun kezdetétől viszont a heves esőzések okozta pusztítás híreivel voltak tele a hírcsatornák. A károk Indiának éppen azokban a tagállamaiban voltak a legsúlyosabbak, ahová készültünk: a Pandzsábban, Himácsal Pradésban és Uttarakhandban. Az idei monszun rendkívüli erejét az okozta, hogy a Mediterráneum felől érkező, esőt hozó légtömegek India felé áramlása (“Western disturbances”, a magyar meteorológiai szakkifejezést nem ismerem) a globális időjárási változások következtében eltolódott. Korábban a téli időszakra volt ez jellemző (Indiában december közepe-február vége között), idén viszont egybeesett a monszunnal, aminek következtében extrém időjárási helyzet alakult ki. Sunita Narain környezetvédő aktivista, a Tudományos és Környezetvédelmi Központ főigazgatója YouTube csatornáján drámai szavakkal ecseteli azt, ami valóban drámai: a kiáradt folyók, a földcsuszamlások, a hegyekről lezúduló sártenger hatalmas károkat okozott a közúti infrastruktúrában, falvakat tett a földdel egyenlővé és emberéleteket is követelt. Narain nem nagyon túloz, amikor bibliai mértékű áradásról beszél. Elég csak egy adatot ide idéznem: a monszun 3 hónapja alatt (június-augusztus) a napok 90%-án heves vagy extrém heves esőzések voltak Himácsal Pradésben, Uttarakhandban és Dzsammu&Kásmírban (heves esőzés: 115-204 mm, extrém heves: 204 mm felett 24 óra alatt). A Pandzsáb összefüggő víztükörré változott. Nem volt alaptalan az aggodalom, hogy az utunkat is elmoshatja az eső. Ideillesztem Sunita Narain videóját, érdemes megnézni; angol nyelvű ugyan, de a feliratozás megkönnyíti a megértést. Belinkelem a Dharalí falut (Uttarkási körzet) sújtó felhőszakadásról és sárözönról készült egyik felvételt is, amelyet a vezetőnk mutatott meg nekünk, amikor az elsodort falun haladtunk keresztül. A monszun pusztítását tehát utóbb volt alkalmunk a saját szemünkkel is megtapasztalni.

Indulásunk előtt úgy két héttel indiai partnerirodánktól megnyugtató választ kaptunk: a hegyi utakat nagy erőkkel javítják, nem utolsó sorban azért, mert a monszun végétől a Díválíig (valójában Dípávalí, a fény indiai ünnepe) tartó időszak (szeptember-október) a himalájai zarándoklatok egyik fő szezonja. A kommunikáció helyreáll, a célpontjaink megközelíthetők, és a Gangotri Nemzeti Parkba is kiadják a belépési engedélyeket. Az indiai-pakisztáni határ közelében fekvő Amritszárba szabadon lehet utazni – ezt korábban is tudtuk -, mi több, a Wagah-Attari határátkelőhely meglátogatásának sincs akadálya. Megkönnyebülten lélegeztem fel, annyi szervezés és előkészület után nagy csalódás lett volna, ha meghiúsul az utazásunk. A Gangotri Nemzeti Parkba történő belépéshez egyébként mindig kell engedély, amit az illetékes hatóságok az aktuális időjárási és terepviszonyok függvényében adnak ki. Beszerzését az általunk megküldött dokumentumok birtokában partnerirodánk intézte. Ezen kívül engedély kellett a minibuszunkra is, mert az utak állapota miatt csak műszakilag kifogástalan járműveket engedtek fel a Gangesz felső folyása mentén fekvő Uttarkásíba és az azon túli régióba.

Érkezés Indiába. Az Emirates légitársaság Dubajból érkező gépe október 5-én reggel tette le kis különítményünket Delhi Indira Gandhiról elnevezett nemzetközi repülőterén. Mivel útitársaim egy kivétellel korábban nem jártak Indiában, át kellett esniük a biometrikus regisztráción, amelynek célja elvileg éppen a beléptetés megkönnyítése. Magát a regisztrációt azonban semmi sem könnyítette, legkevésbé az odarendelt terepszínű egyenruhás katona, aki pillanatnyi szünet nélkül magánbeszélgetést bonyolított a mobiltelefonján, és ebből a tevékenységéből a hozzá intézett kérdések sem zökkentették ki. Mondhatni ügyet sem vetett a termináloknál folyamatosan problémákba ütköző frissen érkezettekre. Persze lehet, hogy neki csak a rendre kellett felügyelnie, a segítés nem szerepelt a munkaköri leírásában.

A csomagfelvételnél újabb kellemetlenség várt ránk, két útitársamnak ugyanis nem érkezett meg a csomagja. Mint utóbb kiderült, átvilágításkor gyanús tárgyat véltek felfedezni bennük, ezért lefoglalták. Az ellenőrzések megszigorításának hátterében vélhetően a terrorveszély áll, erre utalt a fokozott katonai jelenlét is az indiai repülőtereken. Teljes szigorral járnak el az elektronikus tárgyak – legyen az power bank, egyszerű elem vagy bármi más – szállítására vonatkozó előírások betartatásában: ezek kizárólag kézipoggyászban vihetők és a biztonsági ellenőrzés során bemutatandók. Ha a feladott poggyász átvilágításakor a legkisebb gyanú felmerül, a csomagot átvizsgálásra visszatartják, az ügyintézési idő 72 óra. Egyik útitársam 2 nap múlva, másik harmadnap vehette át, akkor már Amritszárban, a Delhiből utánaküldött bőröndjét.

Mindezzel jócskán ment az idő, úgyhogy végül a 3-as terminál kapuján kilépve, leendő kísérőnkkel, Gauravval való megismerkedésen villámgyorsan túlesve, futólépésben indultunk a belföldi járatok termináljára, ahol már kezdődött a beszállítás az IndiGo amritszári járatára. A repülési idő alig több mint 1 óra, ezalatt névre szóló zacskókban magokat és rágcsát osztottak ki közöttünk. Más utasok nem kaptak. Miközben ezen csodálkoztunk, már fel is tűntek alattunk a Pandzsáb termőföldjei: smaragdzöld zsebkendőkkel borított, asztallap simaságú vidék, takaros rendben tartott kultúrtáj. Fentről nézve nyoma sem volt már az özönvízszerű esőzésnek, amelynek következtében néhány héttel korábban még az egész Pandzsáb víz alatt állt. A Himalája lábánál fekvő tartományt ugyanis nemcsak közvetlenül öntözi a monszun, hanem a tőle északra fekvő himalájai hegyekben lehulló csapadékmennyiség is ide zúdul le. Érkezésünkkor azonban már csak a táj üde zöldje utalt arra, hogy idén a szokásosnál 400%-kal több eső esett.

A Pandzsáb. Az India gabonaraktáraként is emlegetett régió ma elsősorban két dologról ismert: a szikhekről és a mezőgazdaságról. India elsődleges élelmiszertermelőjeként a Pandzsáb saját fogyasztásán kívül jelentős részt vállal India egészének élelmiszerrel, elsősorban búzával és rizzsel történő ellátásából is (búzából a nemzeti élelmiszerbank 20%-át adja). A pandzsábi mezőgazdaságot történetileg a dzsát parasztság alapozta meg, amely a 18. századtól a szikh vallás legfőbb társadalmi bázisát is alkotta. Egalitárius társadalmi hagyományaik révén a szikh vallás eszméi természetes közegre találtak körükben. A szikh vallás (szikhizmus, hívei körében szikhí) az India földjén született hitrendszerek egyike. A szikh közösség tagjai – amennyiben hűek a hagyományhoz, és többnyire azok – nem nyírják a hajukat; a férfiak összefogják és a fejtetőn kontyba tekerik. A vágatlan haj (pandzsábi nyelven kés) az öt vallási jelkép egyike. Erre kerül a jellegzetesen megkötött turbán. Más indiai népcsoportok férfi tagjai is viselnek turbánt, például a rádzsputok, de a viselés módja eltér. A szikheknél is többféle turbánstílus létezik, de jellegzetes a homlok feletti fordított V vonal és a homlok feletti kicsúcsosodó rész. A turbán a szikh identitás része, viselői könnyen felismerhetők róla, bárhová vetődjenek is Indiában vagy azon kívül. A külső ismertető jegyeken kívül a shikhek ismertségéhez hozzájárul az is, hogy nagy számban vannak jelen olyan társadalmilag elismert területeken, mint a jog, az orvoslás, a közszolgálat, a technológia különféle ágai, közte az IT, de sikeresek a vállalkozói tevékenységekben, például a szállításban is. A diaszpórában is jelen vannak, számarányuk főként Kanadában, az Egyesült Királyságban, az USA-ban és Ausztráliában jelentős.

A Pandzsáb azonban nemcsak India éléskamrája és a szikh vallás szülőföldje, hanem már a történelem előtti időktől kezdve fontos szerepet játszott az indiai társadalom és vallás kialakulásában. Neve, amely magyarul annyit tesz, az „Öt Folyó Földje”, a pánycs áp, ’öt víz’, ’öt folyó’ jelentésű szanszkrit kifejezésből ered. Hordalékkal feltöltött síkságát ugyanis öt folyó: a Dzshélam, a Csenáb, a Ráví, a Beász és a Szatledzs öntözi. Ez az indiai szubkontinens északnyugati részén fekvő terület volt a szubkontinensre betelepülő indoárják legkorábbi indiai szállásterülete, ami nem meglepő, hiszen ide nyílik a Haibár- (Khyber-) hágó, India szárazföldi kapuja; minden szárazföldön érkező betelepülő és hódító ezen a hágón át lépett India földjére. Az árják hozták magukkal a szanszkrit nyelv legrégibb formáját, és alkották meg a hindu vallás legősibb szent könyveit, a Védákat. A Védák szent nyelve, a szanszkrit a latinnal, az ógöröggel és számos mai európai nyelvvel rokon, de mindegyik közül a legősibb és legkomplexebb. A négy Véda közül az első, a Rigvéda éppen itt, a Pandzsábban formálódott. Himnuszai az árja hitvilág természeti jelenségeket (tűz, vihar, eső, a bódító nedűt adó szóma növény stb.) megtestesítő, kozmikus és emberi rendet fenntartó istenségeit dicsőítették. Az istenek királya, a mennykőfegyverű, szómát nyakaló Indra – amolyan égbe transzponált törzsfőnök – bódulatában hetvenkedve csapkodná ide-oda akár a földet is, de az is ő, aki a Vritra nevű szárazságdémon megölésével elhárítja az emberek boldogulása útjában álló akadályokat. A Pandzsáb, amely jól körülírt területi egységként sajátos fejlődési ívét a történelem során egészen India függetlenségének elnyeréséig megtartotta, India 1947-es felosztásakor kettészakadt. A Pakisztán és India közötti határvonalat nagyjából a Ráví folyó mentén húzták meg, így ma a Dzsélam és a Csenáb a pakisztáni, míg a Beász és a Szatledzs az indiai oldalon folyik.

Szöveg és fotó © Renner Zsuzsanna
Folytatás következik